Sumákok országa

Dezső András Fedősztori című könyvét olvasom éppen, amely a Magyarországon működő titkosszolgálatok, ügynökjátszmák, kémsztorik történetét igyekszik felgöngyölíteni, igen élvezetes formában. A könyv elején taglalja a szerző azt a kaotikus helyzetet, ami a rendszerváltás körül alakult ki, nevezetesen ahogy a szocialista hírszerzés egy része átmentette magát az új rezsimbe. A III/III-as ügyosztály ugyan látványosat bukott a Dunagate-ügy során, de az iratmegsemmisítők akkoriban nagyüzemben működtek a többi titkosszolgálatnál is. Az elszámoltatás elmaradt, ennek eredménye pedig egy olyan társadalom, amely máig nem tudott szembenézni a múltjával, a régi bűnösök gond nélkül dőzsölhetnek, és cserébe teljesen tisztességes embereket is besároznak azzal, hogy ügynökmúlttal gyanúsítják őket. Hiszen egy csomó irat megsemmisült, és volt, akit erővel szerveztek be.

Mi köze ennek hozzánk? Sajnos nagyon is sok. A magyar rendszerváltás körüli huzavona ugyanis csak egy tünete annak a jelenségnek, ami minden kelet-közép-európai posztszocialista társadalomra jellemző, és amit itt jobb híján a mindenáron való „megúszás” logikájának nevezek. Ennek lényege, hogy a kemény kérdéseket, problémákat minden esetben megpróbáljuk megúszni: félrenézünk, sumákolunk, kapálózunk, halogatunk, csak a fájdalmas szembenézést, a kemény munkát ne kelljen megcsinálni. Ennek a társadalomnak a kulcsmondata a „csináljuk úgy, hogy jó legyen”. Ez a mantra beleégett a legtöbb elmébe, a mindennapi élettől kezdve egészen a politikai vezetésig.

Tegyük fel, hogy műszakira kell vinni az autót, de a gond van a fékkel. A javítás drága lenne, időbe is telik, a kocsi viszont minden nap kell. Csináljuk úgy, hogy jó legyen: odacsúsztatunk egy húszast a vizsgáztatónak: ő is jól jár, az autó is átmegy, mindenki megússza. Hogy egy éles kanyarban egyszer majd talán hiába taposom a fékpedált? Dehogy, ismerem én az autómat, nem lesz baj!

De menjünk magasabbra: volt itt egy kéthetes felemás lockdownunk, amit kb. senki sem tartott be. Hogy most milyen intézkedések vannak, azt talán már a kormányban sem tudják, mert mire megszárad a tinta a rendeleten, már változik a rendszer. A járványszámok meg nemigen változnak, a helyzet nem javul. Ezzel szemben Ausztriában három hétre keményen lezártak mindent, és lám: az új esetek száma a töredékére esett vissza, lehet nyitni. Nálunk ilyet már nem is lehetne megcsinálni, el lett szalasztva a lehetőség.

Ugyanis ezt a kormányt már senki nem fogja komolyan venni, mivel megválasztása óta a sumákolás magasiskolájából tart bemutatót: Tisztítsuk meg az országot a maffiától! De azért Boris haverjaihoz ne nagyon nyúljunk. Barátkozzunk a magyarokkal! De azért utakat meg kórházakat ne nagyon akarjanak. Harcoljunk a koronavírus ellen! De úgy, hogy a vírustagadók se érezzék diszkriminálva magukat. Hogy az ígéreteiket soha nem is gondolták komolyan, vagy csak menet közben adták fel őket teljesen, azt már nem fogjuk megtudni. Az eredményt látjuk: permanens krízishelyzet, naponta változó intézkedések és a pont az i-re: Robert Fico immár a harmadik legmegbízhatóbb politikus az országban.

Ha esetleg valaki azt hinné, hogy a cikkben a kormányt próbálom szidni, akkor az üzenet egy kicsit félrement. Nemcsak a kormánnyal van gond, hanem kb. mindannyiunkkal. Amíg ugyanis saját magunkkal szemben sem vagyunk következetesek, addig hiába várjuk ezt az ország vezetőitől. De nem baj. Majd úgy csináljuk, hogy jó legyen!