Standardizáló Matovič?

Ezt a retorikát elsősorban a „nem standard” új pártok erőltetnék, hiszen számukra kedvező (lenne) a „standard” kategóriába az úgymond régi pártokat belenyomni, azzal, hogy „lopnak, csalnak, hazudnak; X éve a politikában vannak, és ez alatt vagy összelopták magukat, vagy nem csináltak semmit”. Velük szemben állnak a „nem standard” pártok, amelyek ennek ellenkezőjét teszik. Amekkora közhelyeken alapszik ez az újmódi „standardizáció”, annyira üres is (bár tetszetős, és a választó számára könnyen befogadható). A fentiekben alkalmazott, következetes idézőjel-használatot az indokolja, hogy a magukat a fentiek alapján „nem standardként” maghatározó pártok nem tudják és nem is akarják megváltoztatni a fennálló rendszert. Kivéve talán Marian Kotlebát, az viszont a törvényesség határát súrolná, és kétszázezres szavazótábora igazi neonáci kemény magját leszámítva a protestszavazói rész nem igazán szeretné ezt. Egyébként e pártoknak eszközük és szürkeállományuk sincs a rendszer megváltoztatásához – így inkább belesimulni igyekeznek.

Az vitathatatlan, hogy az alternatív politizálási trendek zászlóvivőinek az Egyszerű Emberek tekinthetők. 2010-ben a szintén újonc SaS listájának legvégéről dolgozták be magukat a törvényhozásba. Ott aztán porcelánboltba szabadult elefántként elsősorban az addig megszokott, simaszájú politikai retorikával, illetve az általános, kormányoldalt és ellenzéket – természetesen Ján Slotán kívül – korábban kötő, általános, „politikai jólneveltség” kommunikációs kultúrájával szembehelyezkedve hívta fel magára a figyelmet négy egyszerű képviselő. Kísérletük napnál világosabban megmutatta, a politikai érdekérvényesítéshez nem feltétlenül szükségesek a hosszú évek során, fáradságos munkával felépített, a vezetés szempontjából gyakran csak problémát jelentő helyi, járási és megyei alapszervezeti struktúrák, amelyeket a többi párt (Boris Kollár családját leszámítva) kultivál. Az OĽaNO bár politikai pártként határozta meg önmagát, tulajdonképpen cégszerűen viselkedett. Azzal, hogy alapkoncepciójává tette a pártfüggetlen személyek bejuttatását a parlamentbe és frakciófegyelem tulajdonképpen nincs, ténykedésének adott egyfajta anarchisztikus bájt, de a lényeges döntések meghozatala és a kommunikáció továbbra is központilag történt. A központilag elsősorban Igor Matovičot jelenti. Szemben az ezzel csak izmozó és tetszelgő Radoslav Procházkával ő a pártgazda szerepét tényleg meg is valósította.

A történéseket a maguk vélt „egyszerűségén” kívül szemlélő emberekben azonban joggal merül fel a kérdés: Matovičon kívül kit, kiket képvisel ez az egyre jobban teljesítő politikai párt? Milyen mechanizmusok mentén születnek a döntések? Mennyire átlátható a szimpatizánsok vagy úgy általában az érdeklődők számára a pártmunka? (Egyáltalán van pártmunka, vagy csak kommunikáció? Ha nincs, és mégis működik, kell-e egyáltalán? Mindezek önmagukban is, nem csak a párt kapcsán, legitim kérdések.)

Az Egyszerű Emberek most a nyitásról beszél, ugyanakkor az alapszervezeteken alapuló pártstruktúrát deklaráltan őskori módszernek tekinti. Érdemes lesz tehát a második legerősebb ellenzéki párt háza táját figyelni, valóban eljön-e a bővülést is hozó nyitás, vagy csak újabb kommunikációs ködfüggönyről van szó. Ha a párt négy emberrel továbbra is sikerrel fog működni, az a magukat standardnak tekintő politikai pártok számára is felveti, érdemes-e a pártstruktúrával járó terheket viselni. Ha viszont nyitnak lefelé, az akár át is rajzolhatja az anarcho-populista párt politikai portréját.