Srebrenica üzen

Közösséget alkotnak, és ez így van rendjén, nem kutatják, nem érdekli őket, mitől más valaki, és azt sem feszegetik, rossz-e vagy jó, hogy más valaki, mint ők – hiába akarja ezt rájuk erőltetni a politika. Mert tudják és érzik, hogy minimum egy közös van bennük – itt vannak, és jól érzik magukat. És ez biztonságérzetet ad nekik.

22 éve – talán épp akkor, mikor ezek a fiatalok születhettek – kicsit délebbre, de még mindig Európa szívében egy másik közösséget tereltek össze a boszniai szerb katonák a boszniai Srebrenica lankáin. 8372 muszlim férfit és fiút. És kivégezték mindet.

A délszláv háború legbrutálisabb momentuma volt ez. Etnikai alapú tömeggyilkosság, aljas népirtás a világ szeme előtt. S mi ez a 22 év? Semmi. Öt futball-vb, hat nyári olimpia. Pár választási ciklus. Egy jobb konzerv sem jár le ennyi idő alatt. Túl kevés idő ahhoz, hogy elfelejtsük, amire emlékezni kéne.

Mert bizony elfelejtettük. Az emberek nagy részének a srebrenicai mészárlás már nem mond semmit. A tömegsírba temetetteknek nincs arca, megjelölt, tönkretett, megnyomorított családjaik, szeretteik feloldódtak a történelem kohójában. Talán néhányan már mosolyogni is tudnak, mert ilyen az ember – előbb vagy utóbb behegednek a sebei, a testén és a lelkén is.

S vannak, akiknek borzalmasan fontos, hogy felejtsünk. Nem a pszichiátereknek, lélekgyógyászoknak. Hanem egyes politikusoknak, akik nem átallják a gyűlöletet használni munkaeszközként. Persze ez nem újdonság, tudjuk jól, kiveséztük már ezerszer. Ám tévedés ne essék, nálunk, a Kárpát-medencében nem csak Kotlebáékról, a Jobbikról vagy azokról a bohócokról van szó, akiket nemrég Vecsésen fújt össze a szél. A címkézést, az ellenségkeresést és azt, hogyan határozzuk meg magunkat valamivel szemben, az ábécével tanítják a politikusiskolában.

Alojz Hlina, a KDH elnöke nemrég a lapunknak adott interjújában közvetetten azzal jellemezte a szlovákiai magyarokat, hogy tele vagyunk sérelmekkel, melyeket nem tudunk elfelejteni, és finoman utalt arra is, hogy „nagymagyar” irredenta nosztalgiával kelünk és fekszünk. Ránk nyomta ezt a bélyeget, kényelmetlen emlékeket idézve – hogy ne menjünk nagyon messzire – az első Fico-kormány vagy épp Mečiar érájából, mikor a magyarokat megbízhatatlan, államellenes elemnek tekintették. Magyarországon pedig – hogy lássuk, nem csak etnikai szempontok alapján lehet címkézni – a titokzatos „balliberálisok” és „Soros-civilek” kapnak bélyeget, azaz mindenki, aki nem ért egyet Orbánékkal.

A bélyeg kiosztása az első lépés azon a hosszú és veszélyes úton, ami Srebrenicához vezetett. A bélyeg dehumanizál, egy arctalan massza részévé tesz, elfed gondolatokat, értékeket, sorsot, vallást. A bélyeg meghatároz, ha az út végéhez érünk. És az dönti el, hogy tömegsírba kerül-e viselője, ha eljött az idő.

Nem, itt még valóban nem tartunk, szerencsére ettől távol vagyunk. De ha nem figyelünk, elgennyesednek a billog okozta sebek, s jönnek az újabb és újabb lépések. A délszláv háború idején Jugoszláviában élő egyszerű emberek vallomásaiból kitűnt: nem tudták elképzelni, hogy velük megtörténhet az a rengeteg szörnyűség. Ugyanezt mondták Luhanszk vagy Donyeck lakosai az ukrajnai konfliktus elején. Mégis megtörtént.

Srebrenica pedig nekünk is azt üzeni, bármilyen furcsán vagy elcsépelten hangzik ez egyeseknek: mindez velünk is megtörténhet. Érdemes odafigyelni rá.