Sáros csillogás

Közel másfél tonna ócskavas imbolyog egy kétkerekű kordén a tavaszi esőben. Alig méter hatvan, aki tolja. Hetente kétszer teszi meg az utat furcsa járgányával és rajta a hulladék vas hegyeivel. Gyűjtöget, takarít, lomtalanít. Apró vályogfalú kis házban él. Autója sohase volt, autóroncsa már több is. Most is egy veterán Zsiguli maradványaival küszködik, amikor elhúz mellette a most divatos terepjárók egyike. Televágja sárral a kocsit és az egy ember meghajtást alaposan. Emberünk azonban mit se törődik ezzel. Megszokta már a gyűrődést. Tolja az ócskavasat rendületlenül, életét ez és így tölti be, ez az ő választása. Nem vár és nem kér senkitől semmit. Úgy gondolja, van e Földön elég ócskavas, talán kenyér meg rávaló is akad, aminek erejével eljuttatja a roncsokat rendeltetési helyükre, a tisztító kohó felé, a hulladékgyűjtőbe. A terepjáró ifjonc úrvezetője meg még vigyorog is, megvillogtatja még egyszer vezetésbeli tudását egy éles kanyarban, aztán elhúz a város felé. Csakhogy a sors meg az ócskavasgyűjtők védőszentje, ha van ilyen, másképpen határoz. A terepjáró pár kilométerrel odébb nagyot csattanva beáll az út menti fák egyikébe. Helyszínelés, útletakarítás, autómentő meg minden egyebek, ami ezzel jár. A lakkos, puccos gép csörlők szigorú erejével immár átminősül elszállítandó autóronccsá. Mire emberünk a helyszínre ér, éppen végeznek a munkával motorizált kollégái és indulnak a város felé. Csakhogy nem elég figyelmesek. A csillogó, krómozott, most már igen furcsa alakú lökhárító valahogy ottmaradt a fa mellett. Mi sem természetesebb, emberünk megáll, hiszen nincs az a szekér, amire még egy krómozott lökhárító fel nem férne. Feldobja hát a legfrissebb szerzeményt is a szebb napokat látott Zsiguli tetejére és bölcs egykedvűséggel tapossa a hátralévő kilométereket tovább. A fényes fémdarab pedig sárosan csillog, mint egy fura ékszer, és hirdeti az e világi dicsőség mulandóságát és halad a mindent megoldó kohó kapujához, a hulladékbegyűjtő felé.