Rómában temetik el Brüsszelt?

Miről is van szó? A két kormánypárt vezetője, az Öt Csillag Mozgalom baloldali populista elnöke, a mindössze 32 éves Luigi Di Maio és a Liga jobboldali menekültellenes miniszterelnök-helyettese, Matteo Salvini három dologgal küzd: egymással, a miniszterelnökükkel és a szavazókkal. Az egymással való küzdelem azt jelenti, hogy egy átlag olasz talán észre sem vette, hogy a kampányidőszak véget ért. Folyamatosan járja a két pártelnök az országot, megállás nélkül érkeznek a demagóg üzenetek, új kampánypólók, bejelentések, fotózható pillanatok. Ennek eredményeképpen a kisebbik koalíciós partner, a Liga, Salvini karcosodó karakterével a választási eredményhez képest felzárkózott a közvélemény-kutatásokban: immár pár százalékkal vezet is a Di Maio-féle Öt Csillag előtt. Elképzelhetjük, hogyan festhetnek így a tárgyalások: a kisebbik kormánypárt bármikor bedobhatja, hogy jöjjenek az előrehozott választások, ha ebben vagy abban nem engednek neki.

Az pedig egyre világosabb, hogy a két olasz párt programja alig egyeztethető össze, hiszen azért máshonnan indultak, más rétegeket mozgatnak meg. Az egy dolog, ami biztosan közös bennük: az olasz költségvetés egyikük nagy terveit sem bírja el. Ez a csata pedig az Európai Bizottság, illetve az olasz államfő elé is eljut, amikor ősszel a költségvetési hiányról kell dönteni. Mondhatni, az lesz az igazság egyik első pillanata, mert világosan megmutatkozik, hogy mekkora kockázatot vállalnak a piacokon és az európai intézményeknél, ezáltal pedig Berlinnel szemben.

A miniszerelnök szinte láthatatlan a két pártvezérhez képest. Giuseppe Conte, az eddig ismeretlen jogászprofesszor olyan közös kompromisszum, amely egyiküket sem veszélyezteti, és főleg nem jelent kihívást hatalmi ambícióikra nézve.

Így folyik tehát az olasz belpolitikában e három párhuzamos meccs, miközben főleg Salvini az európai és nemzetközi fronton is igyekszik kitűnni. A legutóbbi európai csúcstalálkozón – az EU állam- és kormányfőinek rendszeres összejövetelén – már komoly blokkolással fenyegetőzött, hacsak nem érvényesül az ő akarata. Ez persze része a nemzetközi politikának, csak nem ilyen módon szokták intézni, de ezek a határok mostanra kezdenek eltűnni.

A következő csúcstalálkozóhoz már előre beharangozta, hogy ha nem enyhítik az oroszokkal szembeni szankciókat, akkor „bármit el tud képzelni”. Salvini a Kremllel való barátságot egy moszkvai látogatással pecsételte meg, majd Merkel belső riválisával, a bajor Seehoferrel külön találkozót tartott.

A számunkra is érzékelhető összeomlás akkor érkezik majd el uniós szinten, amikor minden miniszterelnök Salvinihez hasonlóan érkezik a 28 tagú csúcstalálkozóra: gondoljuk csak el, ha a vasárnapi ebédnél mindenki ultimátumba adná, hogy mit hajlandó enni (és amíg az nincs kész, addig más se kapjon), akkor elég hamar megszűnne a családi összejárás. Most hasonló lejtőre került az európai konstrukció. Az alapvetően kompromisszumpolitikára épülő, a II. világháború utáni sikeres európai béke és unió éppen ettől mehet félre: ha mindenki az asztalt veri, mindenki csak a saját rövid távú, belpolitikai megfontolásokból származó érdekeit akarja érvényesíteni, az hamar zsákutcába visz minket.