Rendőri korrupció Kelet-Európában

A rendőri korrupció Kelet-Európában általános jelenség. Moszkvától Bukarestig és Budapesttől Belgrádig a rendőr mindenütt egyfajta államilag jóváhagyott sarcként tekint a közúti ellenőrzésre, s a szabálytalanságért kirótt büntetés nemritkán saját zsebében landol.

Amire olykor nagy szüksége van. Az orosz rendőr ugyanis havi ötvendolláros fizetéssel kénytelen beérni. De mielőtt sajnálni kezdenénk őt: az autósoktól – persze adómentesen – ennek az összegnek a hússzorosát zsebeli be.

Romániában hasonló a helyzet, ahol a megvesztegetés, a kenő- vagy csúszópénz történelmi örökség. A korrupciót a nyugati államok is Románia fő bajának tartják, és ez nem véletlen. A megvesztegetés, a lefizetés, a csúszópénz adása és elfogadása régi szokásként öröklődött át egyik nemzedékről a másikra. Gyökereit sokan arra a középkori időszakra vezetik vissza, amikor az ország trónja is megvásárolható volt, s amikor a Konstantinápoly Fanar negyedében lakó gazdag görög urak egymással versengve fizették le a török Portát azért, hogy Havasalföld vagy Moldva urai lehessenek. A fanarióta korszakhoz viszonyítva, persze, mára a korrupció a vezető rétegekről az egész társadalomra átterjedt. A Metro Media Intézet júliusi közvélemény-kutatása szerint ma Romániában főképp a vezető elit korrupt, ezt vallja legalább is a megkérdezettek 51 százaléka. 26 százaléknyian úgy vélik azonban, hogy a korrupció központi és helyi szinten egyaránt tetten érhető. A kutatás eredményei szerint a legkorruptabbak a rendőrök (30%), őket a bírók követik (26%), a törvényhozás tagjai (23%), a kormányzati tisztségviselők (14%), a politikusok (13%), az orvosok (11%) és a közalkalmazottak (6%). A románok többsége (53%) úgy véli, hogy a jelenlegi kormány idején a korrupció a korábbinál is nagyobb méreteket öltött. A rendőri korrupció méreteire utal az idén júniusban nyilvánosságra hozott román belügyi statisztika, amely szerint 2001-ben lefülelt korrupciós ügyek okán a katonai ügyészségek 434 rendőr ellen indítottak bűnügyi eljárást. Ezek közül mintegy 300 rendőrt kenőpénzek elfogadásával vagy pedig zsarolással vádolnak. Kiderült az is, hogy tavaly mintegy ötezer román rendőrre szabtak ki feletteseik is különböző büntetéseket szabálysértések miatt, 1200 rendőrt pedig vezető beosztásából felmentettek.

A szerb rendőrök viszont a „javulás” útjára léptek. Tapasztalt autósok állítják, hogy komoly változások tapasztalhatók a közutakon. Míg az „embargós” időkben kedélybeteg közlekedési rendőrök lépten-nyomon megállítottak, majd különféle kifogásokkal megbírságoltak, megsarcolta vagy hálapénz ellenében „futni engedtek” a közlekedési szabályokat tisztelő vétlen utazókat is, manapság többször is el lehet jutni bántatlanul a röszkei határátkelőtől Belgrádig, és onnan vissza. A helyzet még nem ideális – vélik a hozzáértők –, de a milosevicsi diktatúra évtizedében brutális erőszakhoz szokott testület őszintén igyekszik megváltozni, s lakosságbaráttá válni. Az új államvezetés a régi parancsnokokat menesztette, az önkormányzatok pedig különféle módszerekkel próbálják magukhoz szelídíteni a helyi rendőrséget. A trend javulását nem kis mértékben segíti a Milosevics-rezsim összeomlása óta takaréklángra állított, de ma is élő Otpor (Ellenállás) ifjúsági szervezet, amely hadat üzent az egész társadalmat átszövő korrupciónak. „Le a vesztegetéssel!” – hirdetik az óriásplakátok városszerte. „Nem fogadunk el kenőpénzt!” – olvasható közhivatalok, hatósági ügyfélfogadók, orvosi rendelők várószobáiban, egyetemi, iskolai hirdetőtáblákon, tömegközlekedési járművekben, egyszóval minde-nütt, ahol megfordul az ember. S a dolog működik, legalábbis annyira, hogy orvos, rendőr, közhivatalnok kétszer is meggondolja, kérjen-e kenőpénzt, és aztán esetleg feljelentsék. A szerb rendőr tehát egyelőre lakosságbarát: ellenáll a vesztegetésnek, és nem ütlegel (nagyon).

Magyarországon a rendőrségen belüli korrupció megelőzésére, szűrésére 1998-ban létrehozott Mobil Ellenőrző Szolgálat a testület 41 ezres létszámából évente 2-3 ezer főt ellenőriz. Emellett természetesen a vezetők is nyitva tartják a szemüket; az ismertté vált esetek hatvan százalékában ők, a maradék negyvenben állampolgárok hívják fel a figyelmet a visszaélésekre. Ezeket a bejelentéseket aztán az ügyészségi nyomozóhivatal vizsgálja ki. Tapasztalatok szerint a bíróság szigorúan ítélkezik: korrupciós ügyekben többnyire letöltendő szabadságvesztést mér a bűnösökre. A főosztályvezető elismerte: egy ügy is sok, mivel megingatja az állampolgárok rendőrségbe vetett bizalmát, de felhívta a figyelmet, hogy az évi négy-ötszázezer ismertté vált bűncselekményhez képest tavaly jogerősen „mindössze” 21 rendőrt ítéltek el vesztegetés, és 41-et hivatali visszaélés miatt. Azt Krőzsel Károly sem tagadja, hogy a látencia nagy, mivel az ilyen ügyeknél mindenkinek a „csönd” az érdeke. Ezt egyébként Kránitz Mariann 1998-ban elvégzett kutatása is igazolja, aki ezer-egyszáz általános és középiskolai szülőnek küldött anonim kérdőívet. A válaszadók (251 fő) négy százaléka például azt állította, hogy közúti ellenőrzéskor nem kért nyugtát a rendőrtől, mivel „sikeresen megegyeztek a fizetendő összeg nagyságát illetően”. További öt százalék mondta: „a megegyezéssel olyan jól jártak, hogy nem is akartak erről semmilyen írásos bizonyítékot”. Az állampolgárok lezserségét a járőrök ki is használják: „mondok egy összeget, és ő fizet. Aztán elfelejtem odaadni a nyugtát. Elő sem veszem a tömböt, nehogy kérje a nyugtát. Elteszem a pénzt, a delikvens pedig elhajt.” A Küzdelem a rendőri korrupció ellen című kötetnek nyilatkozók egységesen úgy vélekedtek: a hatékony ellenőrzés, a gyors és szigorú ítéletek visszatartó erejűek. Végezetül talán érdemes elgondolkodni azon a kijelentésen is, hogy „a rendőr korruptsága a társadalom korruptságának egy szelete. Láthatjuk benne magunkat, mint egy tükörben.”