Putyin atyuska

Nem kedvez a nemzetközi politikai széljárás a csecseneknek. Nem a terroristákról van szó, azoknak ne is kedvezzen. Hanem a csecsen népről és szabadságharcosairól, akik saját földjükön küzdenek az orosz birodalmi hadsereg kegyetlen megszállása, embertelensége, jogtiprásai ellen. El lehet képzelni, mit művelnek ott az oroszok, ha már a titkolózásban, ködösítésben világelső orosz hadsereg is kénytelen volt néhányszor beismerni a csecsen polgári lakosság elleni atrocitásokat, és kirakateljárást folytatni néhány kiskatona ellen. A világ az elmúlt egy-másfél évben kényszerűen „megtanulta” a terrorizmust, akár érettségizhetne is a témából, ezért meg tudja ítélni, mi nevezhető annak, és mi nem. Már a moszkvai túszdráma perceiben új offenzívába kezdtek Csecsenföldön az orosz csapatok. A Kreml hétfőn rövid közleményben jelentette be a tűzzel-vassalt a terrorizmus ellen, valamint azt, hogy új szabályozókat dolgoznak ki a katonai erő bevetésére. Ez a három így együtt sejtetni engedi, hogy a túszdráma második szakasza csak most kezdődik, és ha Putyin a saját elképzelései szerint vezényelheti le, akkor a csecsenek elleni, minden eddiginél véresebb bosszúhadjárat lesz belőle. És minden oroszok mindenhatónak tűnő ura valószínűleg gyorsan fog cselekedni, az idő most neki dolgozik. A csecsenek tragédiája az, hogy Amerikának szüksége volt Putyinra az afganisztáni háborúban és szüksége van rá most az Irak elleni fellépéshez. Aki kíváncsi arra, megköttetett-e már az alku, figyelje az ENSZ-híreket, hogyan csökken majd a BT-ben a Szaddámmal kapcsolatos amerikai tervekkel szembeni orosz ellenállás. Nem véletlen, hogy a világpolitika vezető személyiségei egyetlen bíráló szót sem mondtak Putyinra, és csak a sajtó cikkezik egyre erőteljesebben arról a túszdráma kapcsán, hogy az orosz–csecsen háborúval is kezdeni kellene valamit. Tárgyalni a csecsenekkel, politikai úton rendezve a kapcsolatokat, nem a Putyin-féle diktátumokkal – így meg lehetne fékezni a csecsen terrorizmust, katonai erővel ez még sosem sikerült az oroszoknak. Moszkva rendkívül agresszívan a belügyeibe való beavatkozással vádol mindenkit, aki szót mer emelni a csecsenek érdekében, ezért a politikusok álszent módon hallgatnak. Szaddám az iraki kurdokat bombázta, irtotta vegyi fegyverrel. Washington akkor szívesen érvelt azzal, hogy a diktátor a saját népét pusztítja, pedig a kurdok egyáltalán nem érzik magukat Szaddám népének. E logika szerint Putyin is a saját népét bombáztatja Csecsenföldön, habár a csecsenek sem érzik magukat Putyin népének, még inkább nem orosznak. És ez a mese nem a csecsenek meg a kurdok közötti párhuzamról szól. Hanem annak a cári és szovjet birodalmi örökségnek a Putyin által megjelenített cinikus pökhendiségéről, amely ugyanolyan otrombán bánik az alattvalóknak tekintett idegen népekkel, mint a sajátjával – korábban például a Kurszk áldozatainak, most pedig a túszoknak a hozzátartozóival, a sajtóval és még sorolhatnánk a végtelenségig.