Pokoli vonat

Ritkán utazom vasúton, a minap azonban kénytelen voltam ezt tenni. Látszólag minden rendben volt: új szerelvény, viszonylagos tisztaság, fáradt, munkaundortól szenvedő vasutasok.

A hideg zuhany az indulás után jött. A hangosbemondóból egy behatárolhatatlan életkorú asszonyság – Ilonka néninek neveztem el – üdvözölte az utazóközönséget, és bemondta, melyik állomás van soron. Komor, túlvilági, depressziós hangon szólt hozzánk. Remélem, Ilonka néni csak ezen a vonalon „ügyeletes”, orgánumával a vasúttársaság másutt nem riogatja az embereket. Szerintem halála előtt pár órával mondatták fel vele a sok állomásnevet, ő meg „most már úgyis mindegy alapon” megtette, és utána egyből a pokolba jutott, mert ilyen hanggal egyszerűen oda való. A nagyobb baj az, hogy neki köszönhetően én is karnyújtásnyira éreztem magam Lucifer birodalmától, az volt az érzésem, az utasokkal együtt magam is feléje tartok. Könyörgök, ha már belevágunk ilyesmibe, és egy csomó pénzt beleölünk, miért kell hibázni a végső fázisban? Nincs az országban egy profi szpíker, aki kellemes hangjával emberibbé teszi az utazást?

Csak arra tudok gondolni, Ilonka néni valakinek a valakije, így egyetlen pályázóként választották ki. Szerencsére a kivitelezésbe újabb hiba csúszott, bár lehet, ez csupán néhány „jobb fülű” vasutas válaszlépése. Az asszonyság ugyanis jócskán a motorvonat indulása után szólal meg, és a zaj elnyomja őt, jóformán hallani sem lehet szavait.

Összességében tehát Ilonka néni nemhogy nem könnyítette meg az utazásomat, és kénytelen voltam ki-kilesni, hol tartunk éppen, hanem alaposan rám is ijesztett. Dunaszerdahelyen gyorsan leugrottam a vonatról. Tuti, akik fennmaradtak, már a pokolban vannak.