Pokol vagy paradicsom?

Aztán egy kollégának ellopták a mobiltelefonját a lőtéren, a biztonsági ellenőrzés alatt. Kirakta a kis asztalkára, amíg átment a szkenneren, s mire átért, a telefonnak nyoma veszett. Amikor néhány nappal később ismét arra járt, és érdeklődött, hogy esetleg nem találták-e meg, azt a sajnálkozó választ kapta, nem, de azóta öt másik ember is ugyanígy járt.

Egy másik kollégának a tízezer eurós fényképezőgépét lopták el az atlétikai stadionban, verseny közben, a fotós standról, a lába mellől, miközben ő egy másik géppel fotózott. Külön pech, hogy a kölcsönzött gépet használta, és a sajátja tűnt el.

Pedig azt hittük, az olimpiai helyszínek érinthetetlenek. Lehet, hogy ez mégis a pokol?

Aztán kimentünk a történelmi belvárosba, ahol turisták tömege fényképezkedik a csempékkel kirakott Selarón-lépcsőnél, ismeretlenek elegyednek szóba egymással, és minden négyzetméterről valami megmagyarázhatatlan, de annál erőteljesebb életöröm sugárzik. Egy éltes úr lecsúszdázik a lépcső melletti lejtőn, a felesége videózza. Egy fekete nő arra próbálja rávenni a járókelőket, énekeljük el együtt Michael Jackson They don’t really care about us című számát, amelynek klipjét Rióban forgatták. Mindenki boldog és laza. Lehet, hogy ez mégis a paradicsom?

Aztán látjuk az embereket aludni az utcán, kartondobozokkal takarózva.

Aztán látjuk az embereket elnyúlva a Copacabanán, a hasukat süttetve.

Favellák a domboldalakban a nyomorgó tízezreknek, máshol exkluzív szállodák a felső tízezernek.

Több hektáros esőerdő a város közepén, mozdulatlan kocsisor a sztrádán a városközpont felé.

Barátságos brazilok, akik mosolyognak az idegenre. Ideges helyiek, akik belekötnek mindenkibe.

Se nem pokol, se nem paradicsom. Rio de Janeiro. A kontrasztok városa, és még így is cidade maravilhosa, csodálatos város.