Piszkálódás a pókkal

Lehet fanyalogni, hogy nem túl izgalmas személyiség, aki a kompromisszumok robotosaként, a háttéralkuk nagymestereként az unió további föderalizációjának szekerét fogja tolni, aki masszív dohányosként füstfelhőt eregetve fogja rendezgetni a 28 országból álló gigantikus szervezet aktáit. Másrészt példátlan módon 18 éven át volt miniszterelnök, megkerülhetetlen szerepe volt az euró létrejöttéhez vezető Gazdasági és Monetáris Unió létrehozásában, rendkívül sűrűre szőtt kapcsolati rendszert épített ki, ezért várhatóan rutinos „pókként” közlekedik majd az unió szövevényes hálójában. A tagállamok szuverenitását, önállóságát féltők persze felhördülnek Juncker neve hallatán, azonban megnyugtatásul jelezzük: az unió legfontosabb döntéshozója nem az Európai Bizottság, hanem a miniszterelnökök, államfők alkotta klub, az Európai Tanács. Ezért meglehetős tudatlanságra vall, amikor a közvélemény neheztelésétől félő politikusok Brüsszelre mutogatnak, hiszen az unió végső soron csak olyan döntést hozhat, melyet előzőleg a tagországok kormányfőinek döntő többsége elfogadott. Akkor vajon miért ágált a nem igazán színes egyéniségű (a kompromisszum nem teszi lehetővé az izgalmas formátumú politikusok helyzetbe hozását) Juncker ellen David Cameron brit és Orbán Viktor magyar miniszterelnök? A brit EP-választást a legnagyobb EU-ellenes politikai erő, az Egyesült Királyság Függetlenségi Pártja (UKIP) nyerte, e formáció elsődleges politikai célkitűzése Nagy-Britannia kivonulása az Európai Unióból, továbbá az unióból érkezők korlátlan bevándorlásának és munkavállalásának felszámolása. A májusi választásokon nagy pofont kapott konzervatívoknak tehát „hivatalból” kellett bekeményíteniük, ráadásul az EU-szkeptikus brit választók díjazzák, ha miniszterelnökük szembeszáll a többségi uniós törekvésekkel. Ez Margaret Thatcher óta szinte hagyomány a briteknél, ráadásul London népszavazást ígért Nagy-Britannia EU-tagságáról. Ezért kekeckedett Cameron, s bár alulmaradt Brüsszelben, de talán engesztelésül erőteljesebb angol pozíciókat kaphat az uniós intézményekben. Orbán Viktor ellenszegülése viszont teljességgel felesleges volt. Azzal érvelt, hogy ezt ígérte a magyar választóknak, na meg a nemzeti érdekre hivatkozott. Természetesen ez erőteljes mellébeszélés, mert az EP-választás előtt semmit sem ígért, legfeljebb követelt, több tisztelet a magyaroknak – ez politikai szempontból teljességgel értelmezhetetlen. A nemzet szó pedig már régóta takaró nála – akkor kapja elő, amikor saját pártja érdekeit helyezi előtérbe. Magyarán Brüsszel csak küldje a halomnyi pénzt, amit a norvég pénzalapra és fácánra vadászó Lázár János kancelláriaminiszter ügyesen szétoszt, viszont ne tegye szorosabbá az együttműködést, és lehetőleg ne szóljon bele, amikor Budapest politikai boszorkánykonyháján éppen kifőznek valami unortodox katyvaszt. Márpedig Juncker miniszterelnöksége idején helyettese, Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter és a szintén a nagyhercegségből származó Viviane Reding igazságügyi uniós biztos többször nekiment a magyar kormány intézkedéseinek, például a médiatörvénynek. És Orbán, aki a kétharmados parlamenti túlsúlyával rendre visszaél, nem felejt. Pedig rájöhetne, hatalma csupán Záhony és Hegyeshalom között érvényesül, amint kimegy Brüsszelbe/Strasbourgba – elhíresült szófordulatával élve – kokit és sallert kap. És bár Brüsszel nem olyan bosszúálló, mint a magyar kabinet, az unió sem felejt, és lassan-lassan ráteheti a kezét a Magyarországot még mozgásban tartó pénzcsapra…