Pistám!

Vagy harminc éve annak, hogy először találkoztunk a legendás hírű kassai ipariban. Az Acéltoll című iskolai lapot szerkesztetted, én meg mint izgága alanyi költő a verseimmel ostromoltam a lapot – meg téged, aki szintén verseltél akkor. Hogy mindez számodra sem volt holmi pótcselekvés, az tanúsítja, hogy halálodig nem franciakulccsal vagy atom-erőmű-tervezéssel kerested a kenyeredet, hanem az írásaiddal. Átlábaltál a nehéziparból te is egy nehéz iparba… A hetvenes években, amikor a közírást, a legprovincionálisabb mércével mérve is, olcsó pártkatonák, hivatalos valakik képében grasszáló senkik nehezítették méginkább. Az azóta megújult Nőben kezdtél, mondhatni, viszonylag fiatalon kikezdtél a nőkkel. Akik végül is szívesen hittek neked, hiszen jegyzeteid, faluriportjaid más hangnemben szólították meg őket, mint amilyen a konszolidáció hetvenes években használatos hangneme volt. Az őszinte hangnem volt, ami, lássatok csodát, a süllyesztő helyett az akkori szlovákiai magyar sajtó „csúcsszervébe”, az Új Szó kulturális rovatába lökött. Történt ugyanis, hogy fiatalos hévvel le találtad baltázni az akkori hivatalos lábon járó csúcsszervet, mert az ökörsütést akart elrendelni a Csemadok gombaszögi országos kulturális rendezvényén. Nem volt jellemző ez akkor, mármint az, hogy következmények nélkül lebaltázhatóak lettek volna a hivatalos csúcsmagyarok, a vörös csillaggal, sarlóval-kalapáccsal felbélyegzett mamelukok. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy azóta más ideológiák zászlaja alatt ugyan, de sütöttek már a saját pecsenyéjükként ökröt ugyanazok és mások a mi valós és jelképes Gombaszögeinken… Által lettél tehát helyezve az Új Szóba, az effektívebb fegyelmezhetőség jegyében-e, avagy, hogy ne vesszél el tehetségként? Ki képes ennyi idő távlatából hitelt érdemlően bizonyítani? Tény, hogy enyhén szólva sem volt rád jellemző soha a mindenáron való kompromisszumkeresés. Hozzáteszem rögtön, eme tény korántsem bírálat. Kompromisszumok mindenáron ugyanis csak érdekből köttetnek, ami mindig gyanús vagy a langyosakat jellemzi. A langyosakat ugye, az úristen is kiköpi, különféle érdekek nyomán meg világraszóló bűnöket is elkövettek már… Napilapunk kulturális rovatában folytattad kiváló riportjaid, tárcáid sorát, kulturális affinitásod okán te lettél az egyetemes magyar, ezen belül pedig a szlovákiai magyar kulturális atlasz legavatottabb topográfusa, egyben szószólója. Ezen belül a színház- és mozgáskultúráé. Magyarán, két színházunk és amatőr színjátszómozgalmunk felkent kritikusa vált belőled. Mint ilyent, meg-meggyűrtek helyenként, leginkább azok, akik képtelenek voltak intelligens módon kezelni munkájuk visszhangját… No és!? Ha nem visszafordíthatatlanul ostobák a szóban forgó érintettek, amíg élnek, profitálhatnak írásaidból. Ne higgye azonban senki, hogy végül úgy távoztál évtizedek után, immár visszavonhatatlanul az életből, e pályáról, hogy azt végig egy megkínzatásokkal, konfliktusokkal teli gályának tartottad. Hiszen a publicista, tudvalévő, jellemzően nap mint nap a saját bőrét viszi a vásárra, portékáján mindig ott a copyright. Kuncsaftja, vevője, vagyis olvasója az, aki a vétel, a megszólítás pillanatában minősítheti, amit kap. Bármikor rajtakapható hát a hazugságon, sunyiságon. Aki hiteltelen, annak pillanatok alatt elfogy a közönsége. A hiteles közíró közönsége

pedig állandó, sőt, gyarapszik szűntelen, több korsztály szomjazza szavait, vagyis sok-sok barátja van. Pista, neked sok-sok barátod volt itt a Földön. Meggyőződésem, hogy odaát sem lesz ez másként. Isten veled!

Barak László