Pillér, gyenge lábakon

Milan Krajniak munkaügyi miniszter szomorú olvasmánynak tartja a második nyugdíjpillér eddigi 15 évét tüzetesen vizsgáló jegybanki elemzést. A szomorúság oka tömören annyi, hogy az elmúlt 15 évben a magánnyugdíjpénztárak éves átlagban csupán 1,6 százalékos hozamot értek el a rájuk bízott befektetések terén, miközben a vizsgált időszakban az infláció átlaga 1,9 százalék volt, azaz a megtakarítások voltaképpen fokozatosan vesztettek vásárlóerejükből. Pedig nagyon komoly összegről van szó: az 1,5 millió ügyfél együttesen már mintegy 9,4 milliárd eurót halmozott fel a második nyugdíjpillérben.

Pergessük vissza az időt 2004-ig, amikor is a pénzintézetek óriási reklámkampány közepette svájci nyugdíjakat ígértek a klienseknek. Ez természetesen már akkor is nyilvánvaló túlzás volt, azonban még a sötét forgatókönyvek sem számoltak azzal, hogy azok a takarékoskodók, akik azonnal, azaz 2005-ben beléptek a rendszerbe és tavaly már a második pillérből kapták a nyugdíjuk egy részét, írd és mondd, átlagosan mindössze havi 22 euróhoz jutottak. Tekintve, hogy napjainkban az öregségi nyugdíj 480 euró környékén mozog, ez bizony édeskevés. Tényleges pillér helyett legfeljebb hurkapálca...

Mit tesz a politikus, ha problémákkal szembesül? Szidja az előző kormánygarnitúrát. Témánk kapcsán ez bizony teljes mértékben indokolt, ugyanis a különböző felállású Fico-kormányok addig fúrták, farigcsálták a rendszert (aminek éppen a stabilitás és a kiszámíthatóság volna az egyik fő ismérve és erénye), míg végül kis híján kivéreztették. Először garanciákat követeltek a pénzintézetektől, emiatt az érintettek még véletlenül sem fektettek be kissé kockázatosabb, ám jó időkben csinos hozammal kecsegtető értékpapírokba. Majd 2012-ben erőteljesen csökkentették a második pillérbe történő befizetések arányát, s hogy 2013 se legyen a nyugalom éve, arról az a politikai döntés volt hivatott gondoskodni, melynek értelmében szinte az összes ügyfelet bezsuppolták az ún. garantált alapokba. Mondani sem kell, a garantált alap tejel a legkevésbé.

Csak két számmal illusztrálnánk a különbséget: tavaly a nem garantált alapok hozama 11 és 28 százalék között mozgott, míg a pompásan hangzó, ám alig muzsikáló garantált alapok idevágó teljesítménye 0,9 és 4,9 százalék közötti volt. Az már csak hab a tortán, hogy időközben a nyugdíjpénztárak ellustultak, a rájuk bízott pénzzel szinte semmi érdemi mozgást nem végző alapok is ugyanakkora kezelési költséget számláznak fel, mint a tőzsdei hullámokat valóban meglovagló, érdemi kockázatot is vállalók.

A jegybank tett néhány ajánlást, hogyan lehetne életet lehelni a gazdaságilag aktív lakosság kétharmadának pénzét kezelő rendszerbe: ezek közül a politikai kockázat kiküszöbölése, a bő 9 milliárd eurós kassza megdézsmálásának kivédése az egyik legfontosabb. Szintén lényeges, hogy a Sme rodina kezelésében levő munkaügyi tárca mennyire veszi komolyan a helyzetet, mennyire akar érdemi munkát végezni. Mert bármennyire is előrelátó a jegybanki elemzés és útmutatás, ha a párt energiáit inkább a – nyugdíjrendszer fenntarthatósága szempontjából méltán dicséretes – gyermeknemzésben, illetve a szellemi termékek jogtalan felhasználásában jeleskedő elnöke, Boris Kollár ügyei kötik le.