Pénz…

Pedig - akárhogyan nézzük - a 21. század emberének jellemzésekor sok mindent elmondhatnánk, de abban biztosak lehetünk, hogy ma a civilizált társadalomban senki sem élhet úgy, hogy életéből kitessékelhetné az univerzális árut, a többi áru értékmérőjét. E sorok írója a magyar költészet feltétlen tisztelője, de azt is tudja, hogy az iskolapadból kikerülve a polgárok jelentős hányada élete végéig nem találkozik verssel. A pénzzel viszont mindenki rendszeresen találkozik, mégsem tanuljuk. Nagy hiba. A pénz ugyanis pontosan úgy viszonyul hozzánk, ahogyan mi a pénzhez. A századelő természeti katasztrófáin és balesetein túl a legtöbb tragédia okozója a társadalomban a pénzhiány. Az a helyzet, amikor kevesebb van, mint amennyi kell. No nem a szükségleteinkre, hanem a már kielégített szükségleteink miatti kötelezettségekre gondoljunk. Legújabb sztártéma Magyarországon a devizahitelesek sorsa, pedig alsó tagozatos számtani műveletek segítségével is kiszámítható, hogy az euró drágulásakor a forinthitelesekkel szemben még mindig ők jártak jobban. Ha hiteleiket „forintosítják“, olyan mértékben emelkedik a törlesztő részlet, hogy hat-hétszer annyian dőlhetnek be, mint euró-alapon. Mégis politikai kampányt lehet folytatni a devizahitelezéssel kapcsolatban, mert a politika méltán számol azzal, hogy a polgárok zömének halványlila fogalma nincs arról, miként működnek a legegyszerűbb pénzpiaci történetek. De várják a csodát, mert az euró drágul.

Arról már rengeteget írtunk e hasábokon, hogy az a lakáspolitika, amelynek alapján a lakosság nyolcvan százaléka saját ingatlanban él, rossz. Mint ahogyan az is rossz, hogy mivel bérlakások megfizethető áron alig akadnak, tisztességes hosszú távú vállalkozások nem foglalkoznak lakásépítéssel, a polgár meg lakni akar, eladósodik. Sokan úgy vesznek fel hosszú távú hiteleket, hogy nem tudják, mennyit fognak visszafizetni. Sokan a törlesztések után létminimumból tengődnek. Mert nem számoltak.

A hitel jó dolog, Széchenyi alapműve éppen arról értekezett anno, hogy mennyire fontos a modernizációban a pénzpiac. De az a hitel, amely keretet szab mozgásunk szabadságának, melynek révén megoldhatatlan élethelyzetekbe kerülünk, nem jó. Mint ahogyan az sem jó, hogy mind a közintézmények, mind a polgárok egyre kevésbé tudatosítják, ha 100 euróm van, nem költhetek 101 eurót. S míg nagyanyáink (Soros Györgyöt meghazudtoló körültekintéssel) borítékba tették a pénzt adóra, villanyra, ennivalóra, gyerek cipőjére, mi kártyával vásárolunk, nem tudjuk, mikor elég, akkor egy hitelkártyát is kérünk, karácsonykor részletekre vesszük az elektronikát…

Mind, mind olyan magatartás, amit semmilyen más emberi tevékenységben nem gyakorolnánk, mert tudnánk, végzetes lehet.

E sorok írója nem tudja elmondani, hogyan kell beosztania a pénzét a 200 euróból élőnek, de olyannak sem, aki 2000-ből él. E sorok írója csak azt tudja, szép bonmot szépemlékű Gyökeres György fotós mondása, mely szerint „a fizetésünket beosztani nem lehet, csak beszorozni“ - de bonmot-nál nem több. A pénzre mint szükséges rosszra nézünk, de mindenki szeretné a csodát és a jackpotot a héten behozni, mert a pénz ugyan nem boldogít, de az általa megszerezhető javak már hozzásegíthetnek a boldogsághoz. Valljuk be, hogy szeretjük a pénzt, hogy nem szégyellnénk kicsit gazdagabbak lenni. S ugyanúgy, ahogyan meg lehet tanulni autót vezetni, s nem kell hivatásos sofőrnek lenni, meg lehet tanulni a pénzzel is bánni - s így partnernek lenni a pénzintézeteknél és partnernek lenni a közpénzek elosztásakor oly szívesen költekező kormányzatoknál. S ami a legfontosabb: nyugodtan aludni, mert a nyugodt álomra már némi boldogságot is építhetünk. Nem pénzért…