Öxit – a gumiötletek cunamija

A korábbi végeredményt megsemmisítette a legfelsőbb bíróság. Májusban mindössze 31 ezer szavazattal maradt alul a radikális jobboldalt (FPÖ) képviselő Hofer az egykori zöldpárti elnökkel, Van der Bellennel szemben. Most is fej fej mellett állnak a közvélemény-kutatások szerint, de ez alighanem az FPÖ jelöltjének előnyét jelenti a valóságban. A helyzet azzal is változott, hogy Trump áttört egy újabb elméleti gátat. Ezt az osztrák választók is érzik, Hofer és pártja pedig nem győzi hangsúlyozni.

Az Európa-politikában önsorsrontó spirált eredményezhet a szélsőségesek kritikus tömegének politikai sikere. Hofer hosszan bizonygatja mindenütt, hogy nem kell tőle félni. Az öxitre végül mégis tiszta választ adott: ha Törökország belép, vagy ha London kilépése után központosítottabban kezd működni az unió, akkor az osztrákoknak is szavaznia kell a bentmaradásról. A gond, hogy a brexit sem igazán az unióról szólt, hanem a brit egészségügyről, a globalizáció igazságtalanságáról és ezer más dologról, amelyeket hirtelen az unió számlájára írtak. Másképp fogalmazva: kár rövid távú hatalomszerzési remények miatt szétverni azt az uniót, amely a kontinensen kivételesen hosszú békeidőt biztosított tagjainak. Minden egyes európai kisvárosban van első vagy második világháborús emlékmű. Ezek az unió fájdalmas pillérei.

A radikális erők tehát a rendszerek lebontását ígérik, azt, hogy a nemzetállam visszatér az erő színpadára. Ezek a rendszerek viszont éppen az erőszakmentes viták kereteit adják a korábban erőszakhoz nyúló nemzetállamoknak. Persze vissza lehet tekerni a történelmet, mint annyiszor korábban, csakhogy az lesz igazán a lecsúszás a választók életében. Az unió, a NATO és más szövetségesi rendszerek lebontásának népszerűsítése politikailag meglovagolható, de mi lesz utána? Mi az ígéret, ha készen lesznek a rombolással, utána mi következik? És mitől lenne az jobb? Nem tudjuk, mert erre ugye nincsenek tervek. Ez világosan kiderült a brexitnél is. London azóta is csak azt számolgatja, hol hány milliárd fontra lesz szükség a kieső támogatások mellett azért, mert a vámok, kevésbé mobilis munkaerő és sok más tényező alapvetően megdrágítja a brit gazdaság működését.

Ausztria euróövezeti tag is, kilépése gazdasági öngyilkosság lenne a mai ismereteink szerint. Ezt nem mondja el Hofer.

Hogy Ausztria vezetésével közép-európai oroszbarát összefogás alakulhat? Erre eddig is lett volna mód, ha a diplomaták racionálisnak gondolják. Csakhogy Berlin barátsága mindenkinek többet ér. Csak le kell ülni és kiszámolni a kockás papíron. Berlinnel lehet tárgyalni, bár kétségtelenül a pozíciók ott sem lesznek soha egyenlőek; na de Moszkva még a látszatát is kerülni annak, hogy partnerek lehetnénk. Ki akarná ezt racionálisan? Bécs is csak addig jutott, hogy a cseheket és szlovákokat igyekszik a visegrádi együttműködésből maga felé vonzani, de ez nem sok áttörést hozott.

A politikai vízió és politikai racionalitás nélküli ötletelés roppant ártalmas. Az emberekben olyan áldöntések mentén kelt reményt, amely dolgok egyébként nem függenek össze. E gumiötletek cunamija az, amely valóban maga alá temethet minket. Az uniót mindig alakíthatjuk, mert tagok vagyunk. Ha kilép egy kis ország, még kevesebb beleszólása lesz a kontinens, és pláne a világ dolgába. Akkor majd nehéz lesz elmagyarázni a választóknak, hogy miért élnek rosszabbul. De ki fogja akkor már megkérdezni...