Öt éve bukott meg a gyűlölt Milosevics-rezsim

Márpedig az – elsősorban Djindjics miniszterelnök meggyilkolása után – mit sem változott. Az évszázadokon át alkalmazott mást gondolni, mást mondani és másként cselekedni bizánci elv rövid szünet után jobban jelen van, mint valaha. ĺgy cseppet sem kell csodálkoznunk azon, hogy például míg a szerb hatóságok állítólag mindent megtettek a hágai Nemzetközi Bíróság által körözött Mladics kézre kerítésére – a népirtással vádolt tábornok még évekig a hadsereg fizetési listáján szerepelt. Hasonlóképpen nem tévesztendő szem elől, hogy a szerbek jelentős hányada szerint a kilencvenes évek első felében folytatott háborúk célja – Jugoszlávia szétverése és a szerb területek egyesítése – reális és igazságos volt. Ily módon aztán az átlagpolgár, ha bosnyák vagy horvát civilek kivégzését dokumentáló filmet mutat a tévé, a szemét befogja, ha koszovói albánok tetemeinek kohókban való elégetéséről hall, fülére tapasztja a kezét.

Az utóbbi hónapok nem álltak másból, mint sorozatos botrányokból. Az már szinte hétköznapi dolog, hogy pénzügyi visszaélések miatt a hadügyminiszternek távoznia kellett, sokkal veszélyesebbnek tűnik Vlada Batics két napon át való fogva tartása – feltételezhetően politikai okokból. Hiszen éppen az egykori igazságügyi miniszter volt az, aki a Djindjics elleni merénylet után, az úgynevezett Szablya-akció keretében lecsapott a gyilkosság kivitelezésében (is) szerepet játszó alvilágra. Mostani letartóztatásában már összemosódik fekete krónika és közélet, hasonlóképpen szembesülnünk kell olyan kárörvendőkkel, akik szerint „Batics most visszakapta azt, hogy annak idején ő juttatott százakat rács mögé”.

Nem változott a belgrádi politika erődemonstráló jellege sem, elsősorban a szomszédsági kapcsolatok vonatkozásában, s ez valószínűsíthetően felgyorsítja Montenegrónak az államközösségből való kiválását, és megnehezíti a koszovói rendezést. Miközben a szerb politikai elit nyilvánosan a decentralizáció mellett érvel, voltaképpen erősen központosított állam kiépítésére törekszik, a tartományok rovására. A bajokat tetézi, hogy a felemás teljesítményű Kostunica-kormányzat beígért reformjai rendre elakadtak, ezért az öt évvel ezelőtti, várakozással teli eufória csalódottságba, csüggedésbe csapott át, különösen a politikától mindinkább távol maradó demokrata érzelmű polgárok esetében, akik ráadásul kénytelenek azt tapasztalni, hogy a milosevicsi rendszer emberei lassacskán (és büntetlenül) visszaszivárognak a közéletbe. Az általánosan fokozódó elégedetlenséggel párhuzamosan veszélyes ütemben növekszik a Szerb Radikális Párt népszerűsége, amely – leplezetlen nacionalizmusa mellett – populista módszereivel egyedüliként kínál gyógyírt a társadalmi igazságtalanságokra. Az újabb választásokon ez mindenképpen kínos, akár katasztrofális következményekkel járhat. A nemzetközi közösség kiengesztelő, segítő szándéka ellenére összességében a jelenlegi szerb társadalom egyelőre alkalmatlan az EU-tagságra. Ahhoz, hogy a dolgok menete megváltozzék, egy újabb október 5-ére lenne szükség.