Őszi muzsika

Reggelre két autóstopp, csípős novemberi hideg az októberi szürkeségben. Kéméndtől már többen várják a buszt, télikabát-avatás a megállóban, irány a Simon-Júda, na meg a hivatal, munkahely, vagy a túloldalon a délutáni műszak. Idős prímás húzza össze magán posztókabátját, vállára vetve bőrszíjon a hegedűtok, benne a hangszer. – A vásárra, mester? – Á, ez már nem az igazi, járni, lesni, hogy kinek, mit... Régen nem kellett csavarogni, a téesz sátrában három napig húztuk, de mulatni is tudtak, nem csak berúgni. Persze, azért lehet, hogy még kiballagok – mormogja. Végigmér azzal a meleg, barna szemével, mintha azt vizsgálná, érdemes e tovább fűznie a szót, aztán bizalmasan megjegyzi: – Már nyolc éves koromtól muzsikálok. Mennyi lakodalmat zenéltünk végig az apámmal, volt hogy a fáskosárban aludtam... Ma már nem értik, érzik a valódi zenét. Mindenhol csak a buta géphumbug, semmi fantázia, semmi melódia, semmi akkord... Pedig hát én muzsikáltam még a Berkivel is, na meg Pesten, a Sportcsarnokban, ami leégett... Vagy a régi kávéházak, eh... – legyints és odasúgja: – Nincs olyan komolyabb hangszer, amin én ne tudnék játszani. Na meg nótákat is szerzek. De azt itt nem adom senkinek. EZEKNEK? Bécsben még igen, de már Pest se az, ami volt. Sokszor csak fekszem otthon a díványon, a hegedű az asztalon, de az agyam dolgozik, s ha fogom a vonót, már kész a mű... Nagyzenekarra is írtam már darabokat. Lehet, egyszer Bécsben még hasznát veszem. Mondták már nekem romák is, hogy művész úr, affenét, nem szeretem a nagy szavakat, a kivagyiságot. Mert ez komoly szakma. Olyan ez, mint amikor valaki egy jó verset ír... Semmiből valamit teremteni, uram, ez a legnagyobb csoda. Nem elég a szabályokat tudni. A rutin, az is mellékes. Tehetség nélkül nem megy semmire. Itt nem lehet hazudni, mert az rögtön kiderül, akkor aztán nincs tovább, nincs még egy esély. – Jól szolgál a hangszer? – bökök rá a kopott hegedűtokra. – Ez csak a munkaeszköz. De otthon van egy hegedűm, még 1780-ból. Azon szoktam komponálni. Az ám a mesterdarab! – Lószőr van-e a vonóban? – Készítenek ma már mindenfélét, de annak bizony nincs mása. Csak hát a megbecsülés, az eltűnt... Az unokám is zenész, a tánccsoportot kíséri, benne még látom a tüzet, de amúgy... Ki fog itt rendesen muzsikálni, ha mi már nem leszünk?

Befut az autóbusz, a fagyos szél sírja tovább az öreg prímás kérdését, ő maga pedig olyan eleganciával búcsúzik, mint egy Joseph Roth-regényhős, mint egy von Trotta, a Monarchia estéjén.