Örömmel várakozni

Ez nem is olyan egyszerű, mert harminc éve, amikor utoljára kötöttem, Pozsonyban sok ilyen üzlet volt, most meg alig. De aki szorgalmasan keres, talál.

Beléptem a boltba, fejbe csapott a hatalmas kínálat. Hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek, de a korombeli eladónő rögtön a segítségemre sietett és beszédbe elegyedtünk. Azt is elmondta, hogy egyre több magas beosztású menedzsernő jár hozzá. Belépnek ebbe a számukra ismeretlen világba, és nem tudják, mit akarnak. Kötni, horgolni, hímezni? Mindegy nekik, válaszolják, nem ők találták ezt ki, hanem az orvos ajánlotta, mert a finommotorikai mozgás, vagyis a kézimunka megnyugtathatja őket, kikapcsolhatja a folyton több száz százalékon pörgő agyukat, más irányba terelheti a gondolataikat, meg hasonlók. Ők nem igazán hisznek ebben, de azt mondta a doki, hogy ha nem segít ez vagy a sport, akkor maradnak a tabletták. Nem mintha idegenkednének a tablettáktól, hiszen tele a márkás neszesszerük Ibalginnal, Espumisannal, Omeprazollal, de azért ezek kicsit más tabletták. 

Hát inkább jöjjön a pamut meg a tű, a technikát majd megnézik az interneten. Kicsit idegenkedve veszik a kezükbe a szép zacskóba csomagolt árut, még mindig kételkedve, hogy ez adná vissza az életkedvüket. Megkérdezem az eladónőtől, hogy ezt ők mondják-e így. Igen, van, aki ezzel búcsúzik, de van, aki csak később mondja, amikor újabb adag pamutért jön, és ragyogó arccal jelenti ki, hogy a kézimunkának köszönhetően mégis újra van értelme az életének. És sokan közülük fokozatosan elmesélik nemcsak a neszesszerük tartalmát, hanem azt is, miért (volt) értelmetlen az életük.

Hűha, az élet értelme. Ilyen komoly téma egy pamutüzletben. És mit mondanak, mi az oka az életük értelmetlenségének, kérdezem. Az egyedüllét. 

A munka, munka, munka, ami sokszor az egyedüllétnek is az oka. De mivel nincs más, csak a munka, s abban jók, meg jól is keresnek, nem mernek váltani. 

És a leginkább talán az, hogy nincs semmi olyan az életükben, amit örömmel várnának.
A pamutos hölgy nem pszichológus és az elmondottak sem általánosíthatók minden menedzsernőre, de eszembe jut egy szomorú történet Viktor Frankl, a náci haláltábort megjárt pszichiáter egyik könyvéből. Az egyik tábor foglyai abban reménykedtek, hogy 1944 karácsonyára már újra otthon lesznek. De eljött a karácsony, és ők maradtak. A következő héten objektív okokkal megmagyarázhatatlanul a szokásostól sokkal többen haltak meg közülük. Frankl szerint azért, mert már nem volt mit várniuk. Már nem volt minek örülniük.
Akkor éljenek a kötőtűk!