Örök élet?

Egyébként az ötlet onnan jött, hogy olvastam egy könyvet, amelynek már a címe is izgalmas. Meddig élünk? A szerző David Sinclair ausztrál kutatóorvos – apai nagyanyja révén magyar gyökerekkel is rendelkezik –, azt írja, hogy az öregedés egyáltalán nem természetes velejárója az életnek, mint ahogy eddig hittük, hanem betegség, és számtalan állatkísérlet bizonyítja, hogy ez a betegség gyógyítható. Káprázatos, felvillanyozó könyv. Még akkor is, ha a társadalmi életre vonatkozó megállapításait helyenként megkérdőjelezem, és van köztük olyan is, ami számomra elfogadhatatlan – bár azt hozzá kell tenni, hogy az általa felvázolt társadalom, amelyben az emberek 150 évet vagy annál többet is élnének, már nem a mai világ lenne –, Sinclair kutatási eredményei meggyőzőek.

Másoktól is megkérdeztem, hogy meddig szeretnének élni. Akár fiatal, akár idős, gyakorlatilag ugyanazokat a válaszokat kaptam. Szinte mindenki tiltakozott a 150 év ellen, de amikor kiderült, hogy ezt teljes egészségben, fiatalos energiával tehetnék, ahogy ezt Sinclair ígéri, akkor már nem voltak ellene. Ilyen állapotban egyesek még az örök életet is bevállalnák. Érdekes, hogy ezek idősebb emberek. A fiatalok közül egy sem. A 150 évet is megmosolyogták, nem hisznek ebben, mondták, s amikor biztattam őket, hogy olvassák el a könyvet, hiszen több praktikus dolgot vonatkoztathatnának belőle a saját életükre, jelezték, hogy nem érdekli őket. Érzékelek egyfajta pesszimizmust a körükben. Persze magam is látom a helyzet furcsaságát. 150 évig tartó életről beszélünk, miközben tombol a háborús gépezet, és nem tudjuk, mi lesz holnap.

Azért megkérdezem: Önök meddig szeretnének élni? Jó lenne találkozni saját folytatásunkkal, a késői utódainkkal, ismerni őket, szeretetben élni velük, közöttük? Vagy nem? Túl nagy lenne köztünk a szakadék, túl sok dologban különböznénk egymástól, s ez csak megtöbbszörözné a fájdalmunkat, amit sokan már most is éreznek, amikor az utódaik nem tisztelik az általuk fontosnak tartott értékeket? Szeretnénk-e tovább folytatni a mostani munkánkat – hiszen egy ilyen hosszú élet hosszabb aktív korral is járna – vagy valami újba kezdenénk? Vagy újba kellene kezdenünk, mert a mostaniból már kiszorítanának a túl okos gépek?

Persze az sem mindegy, hogy békés, virágzó, mindenkinek egyenlő jogokat és kötelességeket biztosító világban élnénk-e, vagy olyanban, ahol vannak egyenlők és egyenlőbbek. Ahol tényleges tolerancia van, vagy ahol folyamatosan kettős mércékbe ütközünk, valahogy úgy, ahogy a hagyományos értékek ellen lázadó nyugati fiatalok hatvanas évekbeli bálványa, az újmarxista Marcuse mondta egyik művében: „a tolerancia nem toleranciát jelent a jobboldali mozgalmakkal szemben és toleranciát a baloldaliakkal szemben”. Itt az értékekkel szembeni toleranciáról van szó, amelyeket az egyik és a másik oldal képviselt. Persze ma már óvatosnak kell lennünk ezzel a jobb- és baloldal megnevezéssel, mert nem mindig minden az, aminek látszik vagy tetteti magát. De az tény, hogy azokat a témákat és értékeket, amelyeket ma kötelező tolerálni, a nyugati baloldal találta ki, miután kénytelen volt szembesülni azzal, hogy a kommunizmus a gyakorlatban nem úgy működik, ahogy megálmodták, s így az osztályharc agendát valami mással kellett pótolni.

Az élet apró mozaikokból áll. Mint cseppekből a tenger, sejtekből az ember, úgy tevődik össze. Ma reggel szépnek tűnik, mert bár fegyverek árnyékába kényszerülünk, kisütött a tavaszi nap. S mi küzdünk és bízunk, akárhány évig élünk.