Orbán számára már nincs visszaút

Amit Orbán Viktor és kormánya csinál, az közelít az államcsínyhez. Egy: politikai eszközökkel számolja fel a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló alkotmányos jogrendet, helyette egyszemélyi diktatúrát telepít.

Kettő: a választóktól kapott bizalma azon az alapvetésen nyugodott, hogy Magyarország helyét az Európai Unióban és a nyugati szövetségi rendszerekben tételezi, nem pedig Putyin érdekszférájában; ehhez képest mára félreértelmezhetetlenül kifelé vezeti Magyarországot az EU-ból, és ha nem lenne, ami megállítsa, ezt véghez is viszi, a magyar társadalom többségének nyugati orientációja ellenére. Kockázatos vállalkozás ez, amibe bele lehet bukni. Idáig az navigálja magát, aki mindent egy lapra tett föl.

Nem új a kelet-európai nap alatt, hogy egy diktátor bebetonozza a teljhatalmát. A Dunától északra itt van például ez a kiöregedett bokszoló, korának született társadalomreformere: Vladimír Mečiar. A ’89-es események után a demokrácia útjára lépő Csehszlovákia szétverője; egy lezüllesztett kis ország, illetve egy nemzetközi színtéren súlytalan és izolált rezsim teljhatalmú ura.

Mečiar, az úttörő

Mečiar volt az első, aki a posztszovjet térségben diktatúra létrehozásával próbálkozott, és szinte a csodának köszönhető, hogy az 1998-as megnyert parlamenti választások után nem tudta megalakítani negyedik kormányát.

Ha akkor hatalmon marad, nagy valószínűséggel folytatta volna az alkotmányos rend felszámolását. Ha akkor ez a forgatókönyv valósul meg, Szlovákia ma jó eséllyel Fehéroroszországgal lenne egy csoportban.

Lépésenként ugyan, de sok mindent átvett Mečiartól Orbán. 1989 után Mečiar volt a legelső vezető a térségben, aki populista nacionalizmussal be tudta csatornázni, és szavazatokra váltani az átmenet utáni társadalom egzisztenciális-gazdasági bizonytalanságérzetét.

Mečiari recept tehát Orbán ideológiai elmozdulása a korábbi liberális Nyugat-orientáltságtól az értékmentes, populista nacionalizmusba, amire aztán rárakódott a nyugati értékek tagadása és az ideológiai nyitás Oroszország felé.

Nincs lényegi különbség a korabeli mečiari propagandagépezet populista-nacionalista-klerikális gyűlöletbeszéde és az Orbán–Habony–Finkelstein-féle sorosügynöközős butítás között sem. Pszichológiai megközelítésből a kettő ugyanaz, és az ezekkel indoktrínált választói rétegek is nagyjából megfeleltethetők egymásnak jellemző szociológiai és pszichológiai vonatkozások mentén.

A privatizáció

Mečiar nem csupán a politikai teljhatalom felé kacsintgatott, amiben szükség esetén az alvilággal is szövetkezett, hanem hatalmát gazdaságilag is megalapozta. Nem úgy játszotta sajátjai kezére a közvagyont, és talán nem annyit, mint Orbán egy-két évtizeddel később, mert a mečiarizmus idején nem voltak brüsszeli források vagy például nem volt magánnyugdíjvagyon. Akkor másképp lehetett nagyot szakítani. A Mečiar-maffia módszere a kommunista pártállamtól megörökölt állami tulajdon nagy volumenű privatizálása volt. Jogi értelemben ezt már a kutya nem fogja rajta számon kérni.

Létszükség a teljhatalom

Attól azonban most okkal fél, hogy a kormánya által megrendelt, az állami terror fogalmát is kimerítő bűncselekmények (Michal Kováč államfő fiának elrablása és Robert Remiáš meggyilkolása) indítékaira fény derül, miután a szlovák törvényhozás a hetekben eltörölte az 1998-as mečiari amnesztiákat.

Az Orbán-rezsim szintén nyakig benne van a pácban, alkotmányellenes és gazdasági bűnök vádjának a sorát kockáztatja azzal, ha Orbán egyszer elveszti hatalmi pozícióját. Egyedül a teljhatalom lehet a megnyugtató biztosítéka annak, hogy ő és a hozzá közel állók egyszer nem lesznek előrángatva, például mérhetetlen vagyonosodásuk miatt.

Orbán Viktor számára így a legfőbb kihívás mostanra az lett, hogy korlátlan időre bebiztosítsa a hatalmát. Ha ezt nem teszi meg, akkor az a nap is eljöhet, amikor az ellenzéke módosít alaptörvényt, illetve amikor elszámoltathatóvá válik. Amíg parlamenti többpártrendszer és szabad választások vannak Magyarországon, addig nincs meg az érinthetetlenségének a végső és abszolút garanciája.

A problémás EU

Magyarország EU-tagsága nagy akadálya a személyes érdek megvalósításának: Európán belül egyszerűen nincs lehetősége a putyinihoz fogható diktatúra létrehozásának. Orbánnak jövőre választásokat kell nyernie, és kormányt alakítania. A választások előtt és után a jelenleginél is masszívabb Brüsszel-ellenes propagandahullámok várhatók. A következő ciklusban szét kell zúznia a még létező kormányfüggetlen médiát, és a jogállamiság állapotára apelláló civil szektort. 2022-ig ki kell vezetnie Magyarországot az EU-ból, és le kell építenie a többpártrendszert, legfeljebb néhány kirakatpárt maradhat. Az igazságszolgáltatás még meglevő autonómiája is útjában lehet. Ez meredeknek tűnhet, de nem az.

Orbánnak nem egyszerűen politikai ambíciója, hogy putyini diktatúrává alakítsa a hatalmi ágak szétválasztásán alapuló parlamentáris rendszert; ezt ő már létkérdésként éli meg. Ott tartunk, hogy mára semmi nem fontosabb ennél, és semmi nem olyan drága, ami ezért ne lenne megadható. Beleértve Magyarország nyugati orientációját, szabadságát, Putyintól való függetlenségét. Beleértve milliós nagyságrendű leszakadó rétegeket, tömeges elvándorlást, hanyatló oktatást.

Orbán kényszerpályán mozog. Ahol ő van, azon a ponton már nincs meg a lehetősége sem a megállásnak, sem a hátraarcnak. Az orbánizmus felszámolása és a magyarországi demokrácia helyreállítása számára végzetes lenne, mivel már nemcsak a politikai pályája a tét, hanem akár az egzisztenciája; és nem csak az övé.

Csak Putyinra számíthat

Diktatúrája konszolidálásában teljes mértékben számít Vlagyimir Putyin támogatására (másra már egyébként sem számíthat), de eredendően nem az ő nyomására állt Orbán erre a pályára. Putyin ennek a helyzetnek csupán haszonélvezője, hiszen a Nyugat elleni hibrid hadviselésében Orbán Viktor számára metaforikusan olyan, mint a kezébe egyenesen beleugró aranyhal.

Ha valaki megtapasztalta a mečiarizmus atmoszféráját, lehetetlen, hogy ne lássa a két rezsim alapvető analógiáját. Orbán lényegében egy botcsinálta Mečiar-klón. Mindketten annyira hatalomfüggők, amennyire az lehetséges. Ezenkívül abszolút gátlástalanok és önérdek által vezéreltek.

Ilyet már láttunk

Mečiar idején Szlovákiában szintén fokozottan jelen voltak az orosz titkosszolgálatok, ő is oroszbarát politikát folytatott, és ebbe az irányba manipulálta a közvéleményt. Mindemellett Mečiar nem váltotta orosz aprópénzre Szlovákia nemzetbiztonsági érdekeit olyan mértékben, ahogy azt Orbán teszi. S Orbánnal ellentétben nem vitte az országot a Moszkvával szembeni energetikai kiszolgáltatottságba és adósságba. Orbán Viktor hatalmi kényszereitől és félelmeitől vezérelve úgy szorítja magát sarokba, hogy magával rántja Magyarországot. Ezt lehet és kell most megakadályozni.

Egyszer már láttuk a hazugságnak pontosan ezt a roskatag oszlopát (Sztevanovity Dusántól kölcsönözve a metaforát). Ugyanezt építette Mečiar is. És egyszer csak úgy omlott össze az egész építmény, még mielőtt sikerült volna befejezni, hogy a fásultságtól sokan már alig hittek ennek a lehetőségében.