Orbán pofonja

Mi az, hogy bünteti, ha nem riadunk vissza az erős szavaktól – s a kommentár műfaja ezt ilyen esetben szinte megköveteli –, akkor azt kell mondanunk: saját szavazóit lopja meg. A pofon nagysága előrevetíti, hogy ebben az esetben nem ez lesz az egyetlen – a következőt a fal adja. Ezt viszont már nem Orbánék törzsszavazói kapják, hanem maga a Fidesz. Legfőképp ezért érthetetlen cselekedetük.
Tegnapelőtt a magyar gazdaságügyi miniszter bejelentette, hogy de facto államosítják a magánnyugdíjpénztárakat. Olyan szabályokat hoznak, melyek következtében szinte mindenki – eddigi megtakarításaival együtt – visszakullog az állami rendszerbe, máskülönben nagyon rosszul jár – nem azért, mert a mifelénk II. pillér néven ismert rendszer rosszul működne vagy nem fialná a pénzt, hanem mert a makacskodók nyugdíjasként az I. (állami) pillérből egy fillérre sem számíthatnak. Ugyan járulékaik nagy részét a jövőben is ide kellene utalniuk. Ha egy kasszába fizetnem kell, ám befizetéseim fejében semmit sem látok viszont, azt csakis kisemmizésként lehet definiálni. Kisemmizett nyugdíjasnak lenni pedig nem jó, ezért mindenki váltani fog.
Innen, Szlovákiából nézve nehéz megítélni, mi vezetett ehhez a lépéshez. A teljes ötlettelenség – pedig évekig készülhettek a kormányzásra –, a kétharmados többség ellenére érzett zsigeri félelem a nehéz reformoktól – melyekbe az elmúlt évtizedekben számos magyarországi politikus belebukott –, vagy a kétharmados többség elvakító hatása? Esetleg arról van szó, hogy a párt át szeretné magát pozícionálni egy másik választói csoport felé? Ha ez utóbbi a döntő ok, akkor a mostani lépés rossz kezdet volt: ezután ugyanis nehéz lesz a visszaút, ha közben mégis meggondolnák magukat. Az biztos, hogy a Fidesz az államosítással saját választóit vágta át. Mindenféle kimutatás szerint Orbánék eddig a 25 és 50 év közöttiek, az átlagnál kicsit módosabb középosztálybeliek szavazataira számíthattak a leginkább – s ezzel ők is tisztában voltak. Eddig. Ennek a társadalmi csoportnak a többsége alkotta azt a magot, melyhez ad hoc más társadalmi rétegek egy része is csatlakozott. Például a segélyekből élők, a munkanélküliek, a nyugdíjasok vagy a kádári gulyásrendszert visszasírók – ha a szocialista párt éppenséggel nem volt nekik szimpatikus. A magánnyugdíjak államosításával viszont Orbánék pont az őket legkitartóbban támogató fiatalabb középosztályt vágták pofon. A 3 millió magyarországi pénztártag 70 százalékát ugyanis a 20 és 40 év közöttiek teszik ki, s ha reális választási lehetőségük lett volna, többségük nem kér az átlépésből. Mint ahogy nem kért Szlovákiában sem, hiába nyitogatta meg Robert Fico az átlépés kapuit többször is.
A politikában nehéz olyan döntéseket hozni, melyek mindenkinek tetszenek. Pláne, ha azt akarjuk, hogy hasznosak is legyenek. A kormányoknak számtalanszor – válságidőkben különösen – szembe kell menniük bizonyos, jól körülírható társadalmi rétegek érdekeivel. A történelem viszont kevés olyan kormányt ismer, mely a saját választóinak garmadát adó társadalmi csoportot döfi hátba, ráadásul a kormányzati időszak egyik legfontosabb és legnagyobb visszhangot kiváltó ügyében.
Orbán Viktor természetesen holnap nem bukik meg. Se holnapután, de még csak egy év múlva sem. Az a méreg, melyet a nyugdíjállamosítással adott választóinak, csak lassan öl. Lassan öli a párt és a szavazók közti bizalmi viszonyt, vágja át az eddigi erős politikai köteléket. A csalódott törzsválasztók nem vonulnak nagy hirtelen az utcára – pláne amíg a megmozdulásokat Gyurcsány Ferenc és a hozzá hasonló hiteltelen „demokráciaféltők” szervezik –, ám egy részük csak „muszájból” marad Fidesz-szavazó. Addig, amíg fel nem bukkan egy hiteles jobboldali alternatíva.