Orbán, Netanjahu és a közös érdek

Az a tény, hogy Orbán Viktor szinte csak napokkal a vizit előtt „kivételes” államférfi ként méltatta Horthyt, nem említve annak 1944-es gyászos szerepét, és hogy egy tudatosan megkomponált, az antiszemita értelmezést legalábbis nem kizáró gyűlöletkampányt indított Soros György ellen, kérdésessé tette, vajon mit keres Benjamin Netanjahu ennél az embernél. A válasz ismét, sokadszorra: közös érdekeket, és ez egyáltalán nem baj. 

Orbán és Netanjahu a politikai dimenziók kizárólag egyetlen, erkölcsi megfontolásoktól mentes síkján találkozott, ez pedig az, hogy mindenki hagyja őket békén. Izraelt folyamatosan, egyoldalúan támadja a nemzetközi közösség és az EU (ezt Netanjahu kikapcsoltnak hitt mikrofonok előtt el is mondta), miközben hajlamos szemet hunyni az Izraelt megsemmisíteni akaró terrorista és civil szervezetek ténykedése fölött. 

Orbán ezzel szemben maga tehet nemzeti izolációjáról, hiszen „szuverenitás” címén évek óta élesen szembemegy az EU alapértékeivel, és még Soros-kampánya is teljesen megalapozatlan, hiszen az EU nem Soros agendáját követi, az idős milliárdos – Izraellel ellentétben – nálunk nem szponzorál szélsőségeseket, csak jogvédőket (és ezt nagyon is jól teszi). A magyar zsidó és/vagy liberális közösség egy része azonban árulást kiáltott, szerintük Netanjahu szűk érdekeit követve cserbenhagyta őket, feláldozta az Orbán-kritikát a pragmatika oltárán. Nonszensz. 

Netanjahu és Izrael is többször szóvá tette már a hazai aggasztó tendenciákat, ez a jövőben sem lesz másként. Ugyanakkor ha Izraelnek nincsenek nemzetközi támogatói, mint mondjuk Amerika és a V4, az a magyar zsidóságnak se jó. Orbánt persze ismerjük: tegnapelőtt még kiállt a magyar felelősséget elkenő hírhedt Gábriel-szobor mellett, tegnap kiállt Horthy mellett, ma Izrael és a zsidóság mellett, és ki tudja, kit vagy mit hoz a holnap. Az viszont mindenképp fontos volt, hogy a) határozottan bűnnek nevezte a magyar állam szerepét a vészkorszak idején, b) határozottan kijelentette, hogy tenni fog az antiszemitizmus ellen. Ezt később lehet relativizálni, megmosolyogni – de felrúgni, visszavonni nem. 

A hét külföldi eseménye olvasatomban az, hogy miközben Moszul és más fontos városok visszafoglalásával feltűnő eredményességet mutat az Iszlám Állam elleni kurd–iraki hadművelet (amely persze alig érne valamit az amerikaiak vezette koalíció segítége nélkül), Amerika ugyanakkor kiszáll az Aszad-rezsim ellen harcoló, mérsékelt fegyveres alakulatok támogatásából. Ami tehát Irakban még érvényes és legitim cél, az Szíriában már nem az? A moszuli győzelem után a szövetségesek még nyilatkozatban tartották fontosnak hangsúlyozni, hogy az még „nem jelenti azt, hogy véget ért volna a dzsihadista szervezet jelentette globális fenyegetés.” Csakhogy a háborús bűnös Aszad rezsimje ellen harcolni legalább ennyire fontos lenne, ha már globális fenyegetés. 
Aszad mellett ott vannak az oroszok és Irán, amely két évvel azután, hogy a nemzetközi közösséggel aláírta az atomalkut, ismét fegyverkezik, titokban rakétákat építtet Libanonban, és Izraelt meg a Nyugatot fenyegeti. „A négy éve kezdett program csak korlátozott eredményeket hozott, főként azután, hogy 2015-ben orosz erők kapcsolódtak be a konfl iktusba Damaszkusz oldalán” – olvasható a Th e Washington Postban, és az ember csak reméli: ugye nem valami titkos amerikai–orosz háttér-megállapodás lehet a CIAtámogatás befagyasztása mögött? Legitim érv nyilván, hogy sok általuk kiképzett harcos átállt az IS mellé, de az IS meggyengülésével együtt ez az érv is veszít súlyából. Gyanús az is, hogy Moszkva régóta sürgette ezt a lépést. Az biztos, hogy a szíriai ellenzék részéről Amerika a jövőben nem sok jóra számíthat.