Online és reális személyiségek

A hétvégén figyelmesen olvasgattam az interneten elém kerülő cikkeket és azok hozzászólásait, főleg arra figyelve, mi az, amire automatikusan rácsimpaszkodnak az emberek. A kritika, akár csak a főcím elolvasása után, szinte mindig nagyon felszínes. Kiragadnak egy-egy mondatot, hogy azt járják körbe, ki szofisztikáltabban, ki kevésbé.

Ferike arra reagált, amit az egyik gyerekpszichológus a fizikai bántalmazás zéró toleranciájáról mondott. A szakember a videóban hozott más nevelési módokra is példát, igyekezett elfogadónak tűnni azokkal, akiknek nehezére megy a régi minta meghaladása, mert ugye „jó emberré válnak a gyerekek, ha verve vannak” sokak szerint. Feri eme videó alatt hozzászólásában hosszan ecsetelte, hogy milyen módon büntették őt a szülei, mennyi pofon, verés árán tanulta meg, mi a helyes. Arra is volt tere, hogy a szakembert, aki sok éven keresztül tanulta a lélektant, különböző szitokszóval illesse, és miután az agyalágyult volt a legkedvesebb jelző, amit rá tudott aggatni, azzal zárta a sorait, hogy a szakemberre is ráférne egy verés. Vagyis Ferike szerint a nőt is bántalmazni kell, meg ugye az összes neveletlen gyereket. Vannak a társadalmunkban olyanok, akik elfogadhatónak tartanák, hogy egy szakembert szaktudása és annak kifejtése miatt verjünk meg. Több száz hasonló hozzászólás született meg.

Ez nem radikális eset, amivel csak ritkán találkozunk, ez már a norma. A mindennapok része, hogy meggondolatlanul leírunk valamit, aztán hagyjuk, hogy az algoritmus tegye a dolgát, a negatív gondolataink másokat is arra ösztönözzenek, hogy tovább szitkozódjanak. Így kapunk egyre több megosztó tartalmat és húzhatjuk fel magunkat, csatlakozhatunk olyan láthatatlan közösséghez, ahova talán a valóságban nem szeretnénk. Akarnánk-e olyan klubba járni, ahol videókat nézve az azt készítő személyt fenyegetnénk veréssel, több százan? Szeretnénk-e olyan emberekkel diskurálni, akik szerint a gyerekeik rendszeres verése a jó út? Átmennénk-e ilyen személyhez egy vacsorára, és biztonságban éreznénk-e ott magunkat? Ha igen a válasz, akkor vajon a mi kicsinyünket rábíznánk ilyen emberre? Kivel lennénk szívesebben, a kritikánk célpontjával, vagy azokkal, akik azt szidalmazzák? Melyik csapatba tartoznánk szívesebben, ha személyesen kellene választani?

A közösségi oldalakon is annak kellene lennünk, akik a civil életünkben vagyunk.

Ha szerető nagymama vagyok, amúgy másokkal tisztelettudóan bánó hétköznapi életet élő nő, akkor miért engedem meg magamnak, hogy az interneten pedig gyűlöletet támogatva, sokszor meggondolatlan kommentekben alázzak meg mást?

Arra kellene felhívni a figyelmet, hogy a rólunk kialakított képet akár egy ilyen hozzászólás is rombolhatja.

Ugyanis hiába sokévnyi munka a közösségért, ha valaki a neten arra buzdítja a másikat, hogy „azt a patkányt fel kellene akasztani”, hiába a vasárnapi miselátogatás, ha másnap megosztok egy olyan tartalmat, ami mások alapvető emberi jogait vonja kétségbe, ugyanis onnantól abban sem leszünk hitelesen, ahogy élünk.

Nem két különálló világ a net és a civil élet, mindkettőt ugyanis ugyanaz a tudat, kéz irányítja, és nem lehet kibúvó az sem, ha azt válaszoljuk megbánásként, hogy nem gondoltam komolyan.

Ugyanis felnőtt embernek azzal is számolnia kell, hogy amit teszünk, annak hatásaival nekünk kell elszámolnunk.