Olimpiai láz

RAVASZ ÁBEL

Ha az érmek számát az országok lakosságának számával vetjük össze, Magyarországot – néhány törpeállamon kívül – csak Jamaica és Új-Zéland előzte meg, előbbi fantasztikus sprintfutóinak, utóbbi pedig evezőseinek és vitorlázóinak segítségével. Szlovákia viszont – ezzel sokakban csalódást keltve – összesen 4 érmet szerzett, ezek közül egy sem volt arany.

Amikor hirdetési felületről beszéltem, akkor viszont nem elsősorban arra gondoltam, hogy ez az esemény Magyarország nemzetközi ázsióját növelte volna. Ahogy valószínűleg az olvasó Kazahsztánról vagy Új-Zélandról alkotott képe sem változott meg a sikeres olimpiájuk végett, úgy Magyarország imidzse sem kapott Londonban döntő löketet. Nem is az járt a fejemben, hogy belföldön ez mennyiben változtatott az emberek viszonyulásán saját országukhoz – erre a sportsikereknek bizonyára csak átmeneti hatása van (ha van egyáltalán), hiszen a történet végén elsősorban a gazdasági tényezők és az ezekből kialakuló élhetőség szempontja az, amelyek a „milyen az országom” kérdésre megadják a választ.

Leginkább az járt a fejemben, amit az elmúlt napokban tágabb környezetemben, itt a határon „túl” tapasztaltam – az olimpiai láz, a „hogyan játszottak a kézisek”, a „hányadikok vagyunk az éremtáblázaton” és a hasonló témák ugyanis itt is gyakorlatilag beborították a közösségi oldalak nyilvános tereit és napokig uralták a beszélgetéseket. A magyar sportsikerek azoknak a határon túli magyaroknak is lehetőséget adtak a Magyarországgal való azonosulásra, akiknek az elmúlt években erre nem sok lehetőségük adódott. Merthogy a gazdaságilag megrendült, közhangulatában leromlott, megosztott, befelé forduló, a határon túliakat belpolitikára felhasználó és pesszimista Magyarország, amelynek képe nemcsak a sajtóból árad a határon túliak felé, hanem az ott járók beszámolóiból is, nem sok alkalmat és okot kínált az azonosulásra az elmúlt években. Most nyilvánvalóan nem azokról van szó, akik önmagában is elegendő szellemi tápláléknak találják a mindenkori budapesti nemzetpolitika valóságidegen retorikáját és diktált nemzeti összetartozását, hanem azokról, akik ideológiai elkötelezettség nélkül szerették volna úgy érezni, hogy a magyar közösséghez való tartozás nemcsak (jó vagy rossz) adottságuk, hanem olyan, mint egy értékes tagság egy minőségi klubban.

Az olimpiai hatás persze idővel elszürkül, és a most felélesztett érzelmeket megint beborítják a frusztráció rétegei. A nemzeti azonosulás ugyanis sokak számára korántsem egy bináris igen-nem kérdés, hanem egy állapot, egy identitáselem a többi között. Az emberben viszont ott motoszkál a kérdés: vajon milyen eredménye lett volna a népszámlálásnak nemzetiségi szempontból, ha történetesen 2012 augusztusában kellett volna kitölteni az íveket?