Nyugati kudarc és keleti paktum

A két külügyminiszterről Molotov–Ribbentrop-paktumnak nevezett szerződés titkos záradékáról a közvélemény ekkor még semmit sem tudhatott, hiszen a megállapodás 1941-ben, a titkos záradék pedig lényegében csak az 1989-es rendszerváltásokat követően vált ismertté. Pedig a szerződés lényegét éppen ez utóbbi tartalmazta: Közép- és Kelet-Európa német és orosz érdekszférára történő felosztását. Eszerint Finnország, Észtország, Lettország és Besszarábia, valamint Lengyelországnak a Narew, Visztula és San folyótól keletre eső része a szovjet érdekterülethez, a demarkációs vonaltól nyugatra eső területek pedig a német érdekszféra befolyása alá kerültek. A náci–szovjet paktum tulajdonképpen megismételte Lengyelországnak Nagy Katalin cárnő, Nagy Frigyes és Mária Terézia által 1772-ben végrehajtott felosztását, a különbség mindössze annyi volt, hogy Hitler és Sztálin ideológiai ellenfelek voltak, ám a közös érdek – Lengyelország felosztása – háttérbe szorította ezt az „aprócska” különbséget.

A paktum okai és előzményei ismertek. Hitler és Sztálin gyakorlatilag ugyanazt akarta megvalósítani: mindketten világuralomra törtek. Sztálin arról álmodozott, hogy egy szép napon egy kommunista világot kormányozhat a Kreml falai közül, Hitler pedig – mint azt a Mein Kampfban írta – egy „fajtiszta” államot szeretett volna, melyben a felsőbbrendű német faj dominál. A két őrült vízió miatt kitört II. világháború évtizedek távlatából nézve azért szomorú és tragikus – fogalmazta meg Henry Kissinger Diplomácia című művében –, mert a XX. századot, a népakarat és a személytelen erők korát oly csekély számú ember alakította, hogy egyetlen ember eltávolításával akár meg is lehetett volna menteni a nagyobb csapástól.

Miközben Anglia és Franciaország már 1939 tavaszától tárgyalt a Szovjetunióval a Németország elleni közös katonai fellépés lehetőségéről, a felek közül egyik sem zárta ki, hogy a másik rovására megegyezzen a félelmetes katonai erejű Németországgal. Az angol diplomaták például arra törekedtek, hogy olyan „átfogó rendezést” dolgozzanak ki, amelyben kölcsönösen elismerik a német, illetve az angol érdekszférákat. A tárgyalások azonban 1939 júliusában megszakadtak, s ezt követően Hitler egyszerre minden figyelmét kelet felé, elsősorban a „lengyel kérdés” megoldására fordította. Úgy tartotta, ehhez bőven elegendő a Szovjetunió leföldelése, ismerve annak katonai gyengeségét és ezzel ellentétben álló nagy étvágyát.

Hitler 1939 augusztusának közepén felkínálta a csalétket Sztálinnak: titkos tárgyalásokat szorgalmazott a Lengyelország elleni közös fellépés, valamint a balti államok és a kelet-európai területek „tisztázása” érdekében. Az időzítés jónak bizonyult, hiszen Sztálin előtt ekkor kezdett derengeni, hogy az angolokkal és a franciákkal folytatott egyezkedések nem vezetnek eredményre. Joachim von Ribbentrop 1939. augusztus 23-án érkezett Moszkvába, ahol Molotovval megkezdte tárgyalásait: még aznap megegyeztek a megnemtámadási szerződés pontjaiban, melyet augusztus 24-ei keltezéssel írt alá a két külügyminiszter. A tíz évre szóló szerződés szerint a két fél köteles tartózkodni az agressziótól egymással szemben, s ha az egyik fél háborúba kerül egy harmadik hatalommal, a másik semleges marad. Ha valamelyik fél a határidő letelte előtt egy évvel fel nem mondja, a szerződés automatikusan további 5 évre meghosszabbítást nyer.

A paktum aláírása után Németország számára megnyílt az út Lengyelország lerohanására. Erre 1939. szeptember 1-jén került sor. Az oroszok sem késlekedtek: a Vörös Hadsereg szeptember 17-én bevonult Kelet-Lengyelország azon területeire, amelyek a Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka Moszkvának juttatott. A szeptember 28-án Moszkvában Molotov és Ribbentrop aláírásával véglegesített felosztás értelmében a Szovjetunió hosszas alkudozás után feladta az egykor a cári birodalomhoz tartozó lengyel területek egy részét, és „cserébe” 1940 júniusában Litvániát Lettországgal és Észtországgal, illetve Nyugat-Belorussziával és Nyugat-Ukrajnával együtt a Szovjetunióhoz csatolták. A határmódosítás nem volt vértelen: a Vörös Hadsereg alakulatai különböző adatok szerint 2500-3000 embert veszítettek, és mintegy 200 000 lengyel hadifoglyot ejtettek. Közülük több mint 15 000 tisztet az NKVD később a katyni erdőben brutálisan kivégzett.

Sztálin a paktumtól azt várta, hogy legalább 1942 tavaszáig haladékot kap a háborúra való felkészülésre, Hitlernek pedig azért volt égető szüksége rá, hogy ne kelljen egyszerre két fronton harcolnia. A valóságban alig bírta kivárni a kedvező pillanatot, hogy megsemmisítő csapást mérhessen a gyűlölt kommunizmus birodalmára. Amikor úgy vélte, nyugaton már nincs mitől tartania, 1941. június 22-én megindította minden idők legnagyobb támadását a Szovjetunió ellen. Ezt a szándékát egyébként sosem rejtette véka alá, hiszen már jóval korábban kijelentette: „Minden, amibe belekezdek, Oroszország ellen irányul. Ha a Nyugat túl ostoba és túl vak ahhoz, hogy ezt megértse, kénytelen leszek kiegyezni az oroszokkal a Nyugat szétzúzása érdekében, hogy aztán, a vereségük után a Szovjetunió ellen forduljak egyesített haderőmmel.”