Nyolcvankilences emlékfoszlányok

Emlékek villannak fel azokról a drámai napokról. 1989. november 18-án, szombaton szerkesztőségi fórumra hívtak Oroszkára. Útközben Koller Turbó Rudi, lapunk legendás sofőrje azt mondta: „Tegnap Prágában nagy tüntetés volt, a zsaruk egyetemistát vertek agyon.” Később a teremben a Pityuként bemutatkozó fiatalember kijelentette: „Bedöglik ez a rezsim, maguknak is befellegzik!” Kedden Marián Leškóval Prágában jártunk, a zsúfolásig megtelt Vencel térnél az újságíró kolléga azt mondta: „Ez már forradalom...”

November 24-én este pezsgőt bontottunk Kiss Józseffel, miután a tévéhíradóban bemondták, hogy Miloš Jakeš párfőtitkár lemondott. Akkor úgy gondoltuk, nála ostobább politikus csak nem kerülhet hatalomra. December 15-én este lementem a nyomdába, ahol a független Nap első példányait ontották a szalagok. Gratuláltam Hunčík Péter főszerkesztőnek, aki így válaszolt: „Majd én is elmegyek az Új Szó temetésére”.

Nem sok túlzás volt a szavaiban, akkortájt sokan úgy vélték, hogy a bukott rezsim egyik szócsöve, az Új Szó is a klinikai halál állapotába került.
De nem mindenki. Szerkesztőségünkben főleg a középnemzedék nézett szembe a lap dicstelen múltjával. És önmaga újságírói bizonyítványával. December elején Bodnár Gyula behozta a Cselekvési platformunk tervezetét, amelyet némi módosítással közöltünk. Szolgálni szeretnénk a szlovákiai magyarságot, nem pedig pártokat kiszolgálni. Kikértük olvasóink véleményét: adjunk-e más nevet az újságnak, vagy maradjon az eddigi. Kevés kivétellel az utóbbit javasolták. Valójában ők élesztették újra az Új Szót, mert elismerték, hogy mindig akadtak olyan gerinces újságírók, akik nemcsak hamis dicshimnuszokat zengtek, hanem olykor a sorok között, máskor szókimondó riportokban vetették fel közösségünk gondjait, lerántva a leplet főleg az anyanyelvi oktatásra leselkedő veszélyekről.
Jellemző a három évtizeddel ezelőtti állapotokra, hogy amit a sofőrünk és Pityu már azon a szombaton tudott, arról egészen hétfőig az állami hírügynökség, a ČTK hallgatott, aztán még hetekig hazudott. 

Mihail Gorbacsov színre lépése óta már a szovjet hírügynökség anyagait is cenzúrázták nálunk.

Szerkesztőségünk a nyolcvanas évek elejétől nem kapta meg a Magyar Távirati Iroda, az MTI híreit, mert az akkori főnökeink attól tartottak, hogy még Kádárék is megfertőznek bennünket…

Történelmi napok köszöntöttek ránk. Megszűntek az ukázok, csak a saját lelkiismeretünkre kellett hallgatnunk, szakmai értékrendünk alapján tettük a dolgunkat. 

H. Mészáros Erzsébet naponta megtöltötte a 4. oldalt szókimondó olvasói levelekkel, Görföl Zsuzsa és Urbán Gabriella  egyre több hírt vett át főleg a magyar és osztrák híradókból. Dusza Pista és mások is szinte megtáltosodtak, csaknem naponta adtak le kiváló írásokat. Megszólalt Tóth Mihály is, aki saját bevallása szerint amolyan csatalóként meghallotta a trombitaszót és azonnal harcba indult. Megkövettük és visszahelyeztük korábbi pozíciójába Zsilka Lászlót, Miklósi Pétert és Szűcs Bélát, akiket 1968-as bátor kiállásuk miatt  menesztettek felsőbb parancsra.

Amikor az általunk alapított Vox Nova Részvénytársaság megszerezte a lapkiadói jogot, ötven fillérről 2,50 koronára emeltük az újság árát. Mégsem zuhant napi 60 ezer alá a példányszám. Akkor örömmel nyugtáztam, hogy oroszkai Pityu jóslata nem egészen vált valóra.

Szilvássy József, az Új Szó volt főszerkesztője