Nyetező Európa

Tekintélyes nyugat-európai lapokban napok óta vezető téma a lehetséges Irak elleni katonai fellépés, s már a brit sajtó is Washington rovására szórakozik, mondván: az amerikaiak sem tudják eldönteni, mit akarnak. Tény, az amerikai stratégák az egyik pillanatban nagyszabású, negyedmillió katonát megmozgató hadműveletről beszélnek, hogy a másik pillanatban egy sokkal szerényebb elképzeléssel, az iraki rezsim megbuktatása szempontjából stratégiainak tartott célpontokra mért légicsapások tervével rukkoljanak elő. Talán akkor jutunk közelebb az igazsághoz, ha feltételezzük: Washington szándékosan is terjeszti az egymásnak ellentmondó híreket, hogy bizonytalanságban tartsa az iraki rezsimet, ne tudja Szaddám Huszein, mire kell felkészülnie. Mert nem az a lényeg, hogy az amerikaiak a bagdadi rezsim felszámolásának mikor melyik eszközét mondják alkalmasabbnak, hanem az, hogy az alapvető célt, Szaddám eltávolítását illetően nincs változás, a Bush-adminisztráció ezt egyszer sem vonta vissza. Ha a számtalan vélemény közül kiragadjuk a francia külügyminiszter legutóbbi nyilatkozatát arról, hogy igen, Szaddám nagy veszélyt jelent, de azért mégsem kell katonai eszközöket bevetni ellene, illetve a Szaddámra gyakorolt nyomással párhuzamosan fokozni kell az izraeli–palesztin béke megteremtését célzó erőfeszítéseket, nyilvánvaló, hogy inkább Nyugat-Európa nem tudja, mit akar. Csak azt hangoztatja, mit nem akar. Irak elleni háborút nem akar, a külpolitikában amerikai dirigizmust nem akar, nem akar radikális változást a palesztin vezetés élén és így tovább. És máris a másik slágertémánál vagyunk, az európai–amerikai szembenállásnál. Az USA szeptember óta úgy viselkedik, mint egy hadban álló ország, más külpolitikát nem is folytathat, ebbe kényszerült bele. Az európai fővárosok pedig eljátsszák a gromikói szerepet, minden amerikai elképzelésre azt mondják: nyet! Lovat adva a nemzetközi terrorizmus – a palesztint is beleértve – alá. Nem arról van szó, hogy Washingtonnal mindenben egyet kell érteni. De az USA-nak abban van igaza, hogy Nyugat-Európában döntésképtelenek, csak az időt húzzák, moralizálgatnak. A már klasszikussá merevedett balkáni példa mellett elég a múlt heti képtelenségre utalni: ahhoz, hogy Spanyolország és Marokkó rendezze a Petrezselyem-szigetecske körüli nevetséges konfliktust, amerikai közvetítésre volt szükség. Sok igazság van abban, hogy a kommunista időszakból ismert Nyugat-Európa megszűnt, ideológiai, értékrendi válságba került. Anno, amikor Kissinger azt mondta, most felhívja telefonon Európát, és megbeszéli a teendőket, tudta, hova kell hívnia. Most ugyan milyen számot tárcsázna, Brüsszelét, Párizsét, Berlinét, Londonét? Mindenütt mást mondanának neki. Pedig amíg nem lesz ismét világosan megfogalmazott nyugat-európai értékrend, addig a világpolitika legégetőbb problémáit sem lehet megoldani. És azt a szkepticizmust, amellyel most Washington szemléli szövetségeseit, csak növelni fogja, ha majd a kelet-európai uniós tagjelöltek is beviszik Európába saját zűrzavaraikat, gyengeségeiket.