Nyelvrongálás

Azt nem tudom, hogy mi, magyarok pillanatnyilag mivel rongáljuk a nyelvünket, azonkívül, hogy „dovolenkára” megyünk a valamelyik „cesztovkával”, ezért sürgősen „paszt” kell csináltatnunk. A már bevett „obcsianszkí” vagy „obcsánszki” mellett a „pasz” számomra újdonság, a napokban hallottam. Egyéb magyar nyelvrongálásról azért nincs tudomásom, mert napjaim nagy részét Pozsonyban, szlovák nyelvi környezetben töltöm. Itt viszont a szlováknyelv-rongálás példáival szembesülök.

A szlovák polgártársak tulajdonképpen ugyanazt csinálják, amit mi, magyarok, csak ők angol kifejezéseket kevernek a nyelvükbe, sőt, újabban már egész angol mondatokat. Szóban is, írásban is. Teszik ezt politikusok, színészek, újságírók, a közösségi média hatalmas követői táborral rendelkező üdvöskéi, vagyis csupa olyan személy, aki sajnos, tömegeknek szolgál példaképül sok egyéb mellett a nyelvhasználatban is. Tehát az, hogy a villamosban a mellettem levő négyes ülésen utazó fiatalok így beszélnek, már meg sem lep. Röpködnek a „jú nou” kezdetű szlovák mondatok, a nemrég még elterjedt „v pohode” helyett, ami az „igen, rendben van”-t jelentette, egyre inkább a „fájn”, „okej”, „vell” kifejezéseket hallom, s persze a közbevetett angol mondatok, amiknek ebben az egész villamosban visszhangzó beszélgetésben az ég világon semmi funkciójuk nincs azon kívül, hogy jelzik, én ilyet is tudok ám! Vagy: én is tudok ám ilyet!

Ami az „igen”-elést illeti, utóbb több pincértől hallottam ennek angol megfelelőjét, de nemcsak úgy simán, hanem amerikaiasan, mély torokhangon, hogy „jeeee”. Kérek egy ásványvizet. Jeeee, madam. Még ha Charles Bronson, alias Harmonika mondaná, de így...

S még egy példa: anyukák ülnek a kávézó teraszán, a babák a kocsiban alusznak. A nők szlovákul beszélgetnek. Amikor az egyiknek kihoznak valami süteményt, közbeveti angolul, hogy „ez az én bűnös örömöm” (s itt rögtön beugrik nekem, hogy biztosan olvas szlovák és cseh női magazinokat, mert azoknak viszszatérő témája a „guilty pleasur”, így angolul). Megkérdezi a másiktól is, hogy neki van-e ilyenje (az egész mondatot angolul mondja). Ezt követően a gyerekeikről kezdenek beszélni. A süteményes a kicsi nevét mondja, a másik – talán hogy ő is megcsillantsa az angoltudását – sorozatosan „máj littl bejbi”-t mond. Aztán szóba kerül, hogy milyen jó lenne kirándulni a természetbe, de ők úgy mondják, hogy „holidej” és „grín” (azaz a zöldbe). Hát nagyon természetellenes ez a nyelvhasználat.

Valaki mondhatná, hogy mit törődöm vele, hiszen nem az anyanyelvemről van szó, ami igaz. De mégiscsak az általam második leggyakrabban beszélt nyelv, s igenis bosszant a vele szemben (is) megnyilvánuló igénytelenség. Ennél jobban már csak az igénytelenséggel társuló nagyzolást utálom, márpedig szerintem többnyire épp erről van szó. Mert ugye, velünk, magyarokkal kapcsolatban azt szokták mondani, hogy mivel kisebbség vagyunk, a nyelvünkben is természetes módon hasonulunk a többséghez (mondjuk szerintem ez minden, csak nem természetes). De egy szlovák miért érez késztetést, hogy ennyire igénytelen legyen a saját anyanyelvével szemben, azt csak azzal tudom magyarázni, hogy úgy gondolja, ezáltal sikkesebb, több, előkelőbb, menőbb, modernebb, nyugatiasabb.

A következő lépés talán az lesz, hogy a „természetes” nyelvi hasonulás jegyében az angolokat majmoló szlovákokat fogjuk majmolni?