Nyelvrendőrök pörölye

Rigó minapi kijelentése – melyben kifogásolja, hogy a sajtó a „nyelvrendőrség, kommandó, razzia, sikanírozás” szavakat használva számolt be a kulturális tárca ellenőreinek bősi és izsai látogatásáról – akarva-akaratlanul lett ordas nagy „könyveskálmánozás”. Ráadásul meglepően szépen összecseng a magyar király kijelentésének lényegével. Kálmán király ugyanis nem hatalmas felvilágosultságában jelentette ki, hogy boszorkányok márpedig nincsenek. Törvénykönyvében a „strigák” (pogány vajákos asszonyok, csodatévők, vérszívók) létezését tagadta, a „maleficák” (bűbájosok, róluk szól a néhány évszázaddal később, inkvizítorok által írt Malleus maleficarum, azaz a Boszorkánypöröly) létezését ugyanakkor nem, őket a törvény elé citálta.

A nyelvrendőröket sem úgy kell elképzelni, mint ahogy a székében még meg sem melegedett Rigó Konrád szerint a felháborodott sajtó elképzeli. Nem egybenyakú, egyenruhás, kockaállú, jégkék tekintetű Dolph Lundgren-hasonmásokról van itt szó, és nem is bőrkabátos Gestapo-ügynökökről. A nyelvkommandó razziája (ezek is az államtitkár által kifogásolt szavak közé tartoznak) sem úgy fest, hogy a szegény, békésen kávézgató polgármesterre rárúgják az irodája ajtaját, és úgy nyomják a képébe az államnyelvtörvénynek nem megfelelő feliratot, hogy elered az orra vére. Nem kell ahhoz fizikailag fenyegetőnek látszani, hogy valakik vagy valamik – akár egy törvény, vagy annak betartatói – fasisztoid jellegűek legyenek. Ehhez elég, ha egy komplexusokkal küzdő állami hivatalnok vagy bürokrata a kezébe kapja a vécékulcsot. Az ilyen embereket pedig az ország népe nagyon jól ismeri, hisz nap mint nap találkozik a „hivatali packázással” és az azt megtestesítő díszpéldányokkal a hivatalokban, más állami intézményekben.

Szóval tegyük tisztába a fogalmakat. Azok, akik a kulturális tárca illetékeseihez fordulnak egy színmagyar település vélt vagy valós „államnyelvi hiányosságai” miatt, azok nem kétes szándékú polgárok, ahogy Rigó Konrád mondta, hanem az átkosból itt ragadt, alávaló házmesterek. Akik ezen házmesterek abszurd bejelentéseinek hitelt adnak, és elmennek rendet teremteni a városokba, falvakba, azok nem jó szándékú hivatalnokok, hanem bizony razziázó nyelvrendőrök. S ha ezek a nyelvrendőrök lefordíttatják a magyar himnusz első sorát egy emléktáblán, az nem a „hiányosságok orvoslása”, hanem sikanírozás.

S így, a fogalmak tisztázása után inkább azon kéne elgondolkodnia Rigó Konrádnak, mi lenne a megoldása ennek a fonák helyzetnek. Hogyan lehetne elérni, hogy az illetékesek méltányosan és bölcsen járjanak el, és ne dúlják szét egy törékeny nyelvi mikroközeg életét. Hogyan lehetne elérni a semmire sem jó „buzdításon” túl, hogy a szlovákiai magyarok bátran és félelem nélkül éljenek nyelvi, és nem csak nyelvi jogaikkal. Hogyan lehetne elérni a következetes, mindenre kiterjedő kétnyelvűséget a vegyesen lakott területeken, hogy legalább ezzel tegyünk egy lépést az asszimiláció megelőzése felé.

Mert a szavaknak súlya van – mondta Rigó Konrád minapi nyilatkozatában. A tetteknek pedig még nagyobb – tesszük hozzá mi.