Nyári felismerések

A nyári szünet az ébresztő nélküli reggelek könnyűségét, a szabadidő beosztásának lehetőségét adja, illetve a nagy vitákra, összecsapásokra is adott teret, ez utóbbit szinte mindennapos rutinná alakítottuk mi is a kis családommal. Izgalmas figyelni a körülöttem élőket, miként futottak neki a közös napoknak, aztán jött az érzelmi kimerültség – a mókuskerék most máshogy, ám ez is ugyanúgy darálja a nagyokat és kisebbeket. A dolgozó szülő nagy kihívása, hogy hova tegyem a gyereket, míg én dolgozom, vagy melyik táborban érezné jobban magát a gyerek, ahonnan már aznap este nem kap segélyhívást a szülő, szintén lecseng, hiszen jön a rendszer, amiből már csak a betegségek rángatják ki a gyerekeket.

Egy hete az egyik fagyizó teraszán majszoltam a család férfijaival a hűsítő pisztáciát, miközben felfigyeltem egy nyugdíjas párra, akik gyalogosátkelő hiányában az úttesten próbáltak átkelni. Meg is álltak az autók, de a bácsi visszafogta az asszonyt, nem engedte, hogy elinduljon, ő viszont kitépte a kezét a párjáéból, és gyors ütemben már a túloldalra került. Ott nem várta meg a hezitáló bácsit, talán nem véletlenül. Zajlanak a véres ütközetek sok évtizedes házasságokban, kapcsolódásokban is.

Podcastban (igen, ez az új neve a hanganyagoknak), beszélgetésben, cikkben keresem a választ arra az egyszerű kérdésre, vajon két ember közt hogyan tud létrejönni az elfogadás és megnyilvánulni a szeretet akkor is, ha éppen feszültségben találják magukat. Hogyan leszünk képesek simogatni, amikor ösztönösen vagy tanult mintából ütnénk? A pár, amelyik életének egy röpke jelenetét szemléltem, vajon hogy fejezi ki szavak szintjén az igényeit? Képes-e a nő azt mondani: „Ferikém, én biztonságosnak érzem az átkelést az úton, így most indulok, ha te pedig még várnál, a túloldalon leszek.” Felmerül bennem az is, mennyivel lett volna ezt egyszerűbb, őszintébb a férfinak kifejezni: „Terike, féltelek. Úgy érzem, ez most még nem biztonságos, várjuk meg, míg elhaladnak az autók.” Vajon a belső folyamatainkat miért nem tudjuk szavakkal kifejezni, támadás, bosszankodás helyett?

Vajon ez hogyan hatna a kapcsolatainkra? Lehetséges, hogy mélyülnének, hogy érthetőbbé válna a másik lelke számunkra?

Mégsem így csináljuk! S talán ennek egyik oka az, hogy sosem tanultuk. Sosem gyakoroltuk. Sosem tapasztaltuk. Ám ennek a hiányát mégiscsak érezzük, amikor felsóhajtunk, és azt mondjuk: de miért nem tudod ezt szépen elmondani nekem?! Vagy amikor arra panaszkodunk, hogy a másik megsértődött, pedig mi csak elmondtuk, mit szeretnénk! Aztán persze jön a magyarázkodás: de hisz én csak elmondtam, amit érzek. S tényleg azzal van a gond, amit kimondunk? Nem inkább azzal, ahogy?

Számtalan néma házasság végét tapasztaltam meg, de még mindig több olyat, amelyben szavakkal olyan sebeket szereztek a felek, amelyek feldolgozás hiányában végül a kapcsolat végéhez vezettek.

A gyerekeimmel töltött néhány hónap után végtelenül szomorúan vettem tudomásul, hogy ebben a fajta kommunikációban, amelynek célja az egyértelműbb és őszintébb párbeszéd, fejlődnöm kell. Főleg akkor, ha ők nem tudják az adott helyzetben kedvesen, érthetően kifejezni magukat. Olyankor fel kell tennem a kérdést: mi az, amit igazán mondani akarnak? Nem a szavak szintjén, hanem a viselkedésük, a bántásaik, a dac állapotain túl. Aztán gyakorolnom kell azt magamon is, mert bizony gyakran csúszom én is a kamasz szerepébe.

Persze, csak miután két jóslófájás között, kicsit észhez térve, erőt gyűjtök, amelyet újra vissza tudok adni azoknak, akik számítanak rám.