Növekvő feszültség Boszniában

Az első az ország 1995-ös daytoni egyezményekben létrehozott, szuper bonyolult szerkezetéből adódik. Akkor az érintett felek egy amerikai légi bázison Boszniát két tagállam föderális szövetségévé alakították át, az egyiken belül kantonokat is létrehoztak, később pedig mindez egy közösen igazgatott körzettel bővült. A végeredmény egy hatalmas kiterjedésű adminisztráció, amely gyakorlatilag megbénul, ha megosztó ügyekről van szó. Ráadásul a két tagállam, a szerb Republika Srpska és a bosnyák–horvát föderáció közötti viszony a népirtástól sem mentes háború után is feszült maradt. A béna, de alaposan felduzzasztott közigazgatás a korrupció melegágya, nem véletlen, hogy az év eleji tüntetések – amelyeket akkor „bosnyák tavasznak” is neveztek egy ideig – pont az állami pénzekkel és pozíciókkal való visszaélések miatt törtek ki. Mindennek tetejébe a jelenlegi, nemzetiségi kvótákkal dolgozó politikai rendszert a bíróságokon is támadják, és nem is sikertelenül: az ún. Sejdić–Finci ügy, amelyben egy helyi roma és egy helyi zsidó nemzetiségű polgár támadta meg a bosnyák– szerb–horvát triumvirátussal számoló kvótarendszert, a beadvány sikerével zárult, és a fennálló jogi probléma rendezetlensége többek között Bosznia EU-integrációját is hátráltathatja. Összefoglalva, nem véletlen, hogy a térség egyre több szakértője beszél a daytoni rendszer alkotmányos felülírásának szükségességéről.

A másik problémát pedig maga a Republika Srpska jelenti. A szerb tagállam politikai elitje ugyanis szakadatlanul arról beszél, hogy nem látja a jövőt a közös Boszniában. Ehhez pedig jól láthatóan külföldi szponzorokat is találna: nem véletlen, hogy a mai választások előtt a hírek szerint 144 kozák „hagyományőrző” – köztük krími veteránok – érkezett Banja Lukába, az orosz választási megfigyelőkről nem is beszélve. A szerb–orosz nexus már a háború idején is működött, és most is van jelentősége. A Republika Srpska kérdése a nagyobb szerb nemzetpolitikai problémába illeszkedik: a szerb államnak ugyanis az elmúlt évtizedben meg kellett emésztenie saját szétesését, s a legutolsó esemény, Koszovó széles körű európai elismerése kifejezetten nehéz falatnak bizonyult. Mindennek a tetejébe Észak-Koszovó és az ott élő szerb kisebbség jövőjének kérdése is Belgrád ellenében került rendezésre. Nem csoda tehát, ha a szerbek a bosnyák–szerb határ mindkét oldalán Moszkva felé néznek megoldásokért, Brüsszel helyett. Moszkva pedig, naná hogy örül egy újabb előretolt bástyának a Balkánon.

Bosznia jövője tehát borús: az intézményi fásultság és a korrupció mellett már a szerb–orosz kapcsolatok miatti kihívás is feszegeti az ország sérülékeny szövetét. Bosznia így Ukrajna (és Moldova) után egy újabb frontja lehet (lesz!) a formálódó kelet-európai, EU–Oroszország csatának a befolyási övezetekért. 144 kozák persze nem csinál forradalmat: de a hagyományőrzők mögött kétségtelenül ott van Moszkva teljes súlya, és 2014-ben ennek potenciális következményeivel kapcsolatban már nincs mit magyarázni.