Női tagozat kontra valódi részvétel

Visszagondolva a rendszerváltás óta lezajlott választásokra, ez a szempont eleinte nem is igazán volt fontos a médiumok és a közvélemény számára. Megosztó témaként jelent meg, és sajnos mind a mai napig akadnak olyan képviselők, képviselőnők és fontos pozíciót betöltő emberek, akik lekezelően nyilatkoznak a témáról vagy elbagatellizálják a fontosságát.

„Engem sért, ha arról beszélnek, hogy kvótarendszert kelljen bevezetni, mert nem vagyok idióta, akinek ilyesmire szüksége van. Azzal, hogy nekünk sikerült bekerülni a parlamentbe, példát mutatunk a nőknek, hogy ez igenis lehetséges.” Lehet, hogy nem pontosan idéztem Jana Bittó-Cigánikovát, de ez volt a lényege a mondandójának. Azzal, hogy a jó példa fontos, egyetértek. De a politikába való bekerülés neki olyan szexista plakátokkal sikerült, amit minden jó ízlésű ember elutasít. A cél szentesíti az eszközt – mondhatnánk, de ez a mondás önmagában is visszataszító, mert a nem megengedett, sőt káros, veszélyes eszközökre utal. Ilyen módon, azt hiszem, nem túl sok nő szeretne bekerülni a politikába.

Vitathatatlan, hogy a képviselőnő sokat tett azért, hogy egy másik női képviselő, Anna Záborská nevével is fémjelzett (persze azért jócskán akadtak mellette férfi képviselők is, akik ilyen javaslatokkal álltak elő) őrült jogtipró, nőellenes törvényjavaslatainak elfogadását megakadályozza a parlamentben. Érdekes azt is megfigyelni, hogy a női jogok megtépázására tett kísérleteket a legtöbbször Záborská nevéhez kapcsolták, holott több férfi képviselő is benyújtott hasonló javaslatokat. Mégis a nő lett „a sátán földi helytartója”.

Miért van mégis szükség a női kvótákra? Mert a rendszerváltás óta eltelt 34 év alatt még mindig nem sikerült elérni, hogy megvalósuljon a parlamenti demokrácia egyik alapvető feltétele, hogy minden embercsoport a számarányához képest megfelelően képviseltesse magát a parlamentben. A nők a társadalom több mint ötven százalékát teszik ki, ezért legalább a képviselők fele és a kormány tagjainak a fele nő kell, hogy legyen, ha valóban az egyenrangúság mellett tesszük le a voksunkat.

A nők műveltebbek és képzettebbek a férfiaknál. Több lány érettségizik le, mint fiú, több nőnek van felsőfokú végzettsége, mint férfinek, mégis kevesebben dolgoznak vezetőként és jól fizetett munkahelyeken és még kevesebben a döntéshozatalban, sőt még mindig kevesebbet keresnek, mint a férfiak.

A férfiak tehát önként nem engednek át a hatalomból semmit, vagy csak nagyon keveset? Annyit, amennyi segíti őket vagy legalább nem veszélyezteti a patriarchális hierarchiát?

Az egyes pártok a „nőkérdést” elintézik azzal, hogy megengedik a párt női tagjainak, hogy alapítsanak egy női szekciót, platformot stb. És kb. ennyi, amit megtehetnek. Találkozgathatnak, megbeszélhetik, hogy a játszótér melyik oldalán legyenek elhelyezve a padok, de amint komolyan dolgozni szeretnének a párton belül, sőt esetleg komoly funkciót is vállalnának, amely döntési jogokkal is járna, azonnal kőfallal találják szembe magukat. Ez történik folyamatosan a magukat magyarnak tartó pártjainkban is. Pedig sok olyan, főként a fiatal generációhoz tartozó okos, művelt és szakmai szempontból is kiemelkedő nő van köztük, akik sokat tehetnének azért is, hogy ne szétforgácsolódott magyar pártokat kelljen látnunk, hanem egyértelműen megfogalmazott programot, amely progresszív és hagyományőrző is lehet egyszerre. Ők meg tudnák csinálni.

Szlovákia történetében először akadt végre egy párt, amelyik olyan listát állított fel, amelyen 50-50 százalékban képviselik magukat a nők és a férfiak, mert felismerte azt, hogy az emberi jogok képviselete azon is múlik, hogy teret kapjanak azok az emberek, akiket érint: a nők, a melegek, a más identitású és irányultságú emberek. Kár, hogy ezt a tényt nem a magyar pártok ismerték fel, pedig magától értetődő is lehetne, hogy a kisebbségek támogassák egymást.