Nincs Zsiga, ki lázítana

Valaki kesztyűt dobott törvényhozóink lába elé: próbálná ki, hogyan lehet létezni létminimum körüli összegből. A kihívást egy képviselő asszony elfogadta, és bejelentette: havi kiadását novemberben 4500 koronára korlátozza.

Taglalhatnám, mennyire nem életszagú egy ilyen kísérlet. Nem teszem. Pedig nyilvánvaló, hogy a hölgy élete egyhónapi műnyomorgás után visszatér eredeti kerékvágásába. A rendszerváltás 14. évfordulójára olyan helyzet alakult ki, hogy már annak örülnünk kell, ha az elit körében akad egy fehér holló, aki úgy tesz, mintha valamikor, nagyon régen hallott volna harangozni valamit a szolidaritásról. A képviselő asszony ígéri, hogy majd hasznosítja élete takaréklángra állításának tapasztalatait.

ĺgérni ígérheti, lehet, komolyan is gondolja, csak éppen nem fogja tudni megvalósítani. Nem, ha a Dzurinda-kormány a rendszerváltás kárvallottjaihoz és haszonélvezőihez fűződő szigorában továbbra se alkalmaz egyenlő mércét. A bírósági ítélethozatallal befejezett privatizációs perek, adócsalási esetek, banki visszaélések kis száma mutatja, hogy államunk mennyire elnéző azokkal szemben, akikre úgy maradt rá jelentős vagyon, mint szamárra a fül. Másrészt a munkavállalói jogok és a szociális juttatások lefaragása, a szegények iránti utálat mesterséges gerjesztése mutatja a vesztesekkel szemben megnyilvánuló szigor fokozódását. Jelenet a közelmúltból: a legmegbízhatóbb bankok egyikének minősített pénzintézetben az ügyfél 3000 koronát akart számláján elhelyezni. Másnapra kellett halasztania, mert személyi igazolványát otthon felejtette. Miközben ez szemem láttára megesett, éppen azt olvashattam az egyik napilapban, hogy ugyanebből a bankból, ma is hivatalban levők asszisztenciájával több mint kétmilliárdot loptak el. A tettesnél bizonyára ott volt a személyi igazolványa...

Tehát az állam korántsem szimmetrikusan viszonyul az alsó néposztályhoz és a rendszerváltás nyerteseihez.

Kinek kellene az aszimmetria létére és veszélyére figyelmeztetni? Magyarország történelmének egy epizódja jut az eszembe. Gömbös Gyula miniszterelnöksége idején, 1936-ban történt, hogy a szegénység miatti társadalmi földrengéstől tartó polgári írók egy csoportja találkozót szervezett a kormányfővel. Az írástudók vagy nem mertek, vagy nem akartak rámutatni a lényegre. Senki se pendítette meg, hogy a hárommillió koldus az arisztokraták és az egyház tulajdonolta nagybirtokok következménye. Végül aztán Móricz Zsigmond is szót kért, és felolvasta egy alföldi szegényparasztcsalád heti étrendjét. Megfagyott a légkör, és Gömbös ezt mondotta Móricznak: Zsiga, te már megint lázítasz.

Az még csak valahogy érthető, hogy a politikai osztályban nálunk ma nincs, aki a kormányban „felolvasná a nyomorgók heti étrendjét”. Az viszont fáj, hogy „Zsiga” sincs, aki figyelmeztetne.