Nincs többé miniszterelnök

Ez annyit tesz, hogy mostantól Törökországban megszűnt a miniszterelnöki poszt: mint az Egyesült Államokban, az elnök egy személyben vezeti a kormányzatot és egyben feje az államnak, a hadseregnek.

A kemalista török hagyományban nagy fordulat a mostani, mert szembe megy az elmúlt közel száz évben Ankarában kialakult politikai rendszerrel. Eddig az tartotta meg a belső hatalmi egyensúlyt, hogy a kormánnyal szemben egy erős hadsereg volt a garancia, amely önálló, állam az államban módon beavatkozott, ha az erőegyensúlyok eltolódtak. A hadsereg hagyományosan szekuláris erő volt, tehát különválasztva az állam vallásától, és a NATO-hoz tartozást, a nyugatos irányt képviselte.

Ezt fokozatosan kiiktatta Erdogan az elmúlt ciklusai során. Több perben számolt le a hadsereg vezetésével, a tisztogatást már a 2016-os puccskísérlet előtt megkezdte, majd a zendülési kísérlet további óriási megtorláshoz vezetett mind a katonák, mind a civilek körében. Több mint 160 ezer emberről beszélnek, akik valamely módon áldozatai lettek a puccs utáni leszámolásnak: a vagyonelkobzástól a kirúgásig, az útlevél-visszavonástól a cégek kényszerű átadásáig hosszú a lista, ahogyan az Erdogan-féle hatalmi klikk sziklaszilárd befolyást teremtett.

Éppen ezért nem csoda, hogy most megnyerték a választást. A médiában 90 százalékos túlsúlyról beszélhetünk a kormánypártok részéről, emellett Törökországban tartják jelenleg a legtöbb újságírót rács mögött. A Facebookot, Twittert és YouTube-ot is blokkolták már, mikor az elnöki körök számára kellemetlen információk kerültek ki. A sajtószabadságot néhány év alatt radikálisan visszaszorították.

Miközben az erős vezető hagyománya nem áll távol a törököktől, most a hatalmi túlkoncentráció, az ebből fakadó korrupció és nepotizmus, az ebből pedig törvényszerűen következő romló gazdasági és jogállami állapot éri utol épp az országot. A demokratikus fékek és ellensúlyok utolsó megcsillanása volt, hogy az ellenzék fel tudott sorakozni a CHP párt elnökjelöltje mögé, a kurdok pártja is bejutott a parlamentbe, holott több tagja a börtönből volt kénytelen „kampányolni”.

Az Amerika- és nyugatellenes retorika miatt Erdogan számára komoly kihívás lesz, hogy a nyugati befektetőket és tőkét a török líra zuhanása közepette becsalogassa a gazdaságba. Enélkül viszont nehéz lesz talpra állítani, hatékonyságát javítani a török termelésnek. A hatalmi körökön kívüli egyszerű vállalkozók már másfél éve menekítik ki a pénzüket, mivel látták a puccs utáni elkobzásokat.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy jövő tavasszal helyhatósági választásokat tartanak, és ez további kampányüzemmódot igényel – tehát Erdogan még kevésbé tehet picit is fájdalmas reformlépéseket, az állami támogatások csökkentését, vagy megszorító intézkedéseket.

Pártja, az AKP viszont elveszítette parlamenti többségét, így a nacionalista párttal együtt, koalícióban kell kormányoznia. Velük pedig lehetetlennek tűnik a nyugati irányban történő megbékélés, ami felveti a további orosz közeledés kockázatát. Ez a török NATO-tagság és a szíriai háború fényében pedig különösen érzékeny pont. Nem szólva arról, hogy a török sereg egyszerre rendelt 100 darab amerikai F35-ös vadászgépet, és mellé az orosz S–400-as fejlett légvédelmi rakétarendszert. Hogy ez a sereg ellensúlyozása, vagy a külpolitikai pávatánc része, esetleg egyszerű szemfényvesztés, ezt a gazdaságra nehezedő nyomás miatt alighanem hamarosan megtudjuk.