New York felett az ég

Na végre Amerikából egy jó dolog is! Egy humánus, pontosabban madárbarát kezdeményezés. Igaz, valahogy a kötelező, az elrendelt elsötétítésektől kellemetlenül kiráz a hideg. Mert bár nem éltem meg a második világháborús borzalmakat, elég sok háborús filmet láttam ahhoz, hogy kialakult bennem a negatív élmény az elsötétített városoktól és az ezzel járó kijárási tilalmaktól.

Ám az, hogy most New Yorkban a fények leoltására vállalkoznak, kimondottan melengeti a szívemet. Mivelhogy tisztes szándékkal kívánják elsötétíteni a várost. Egy környezetvédő társaság vezetőjének kezdeményezésére történik mindez, és százszázalékos csatlakozást várnak az akcióhoz, amely szerint októberben éjféltől hajnalig a negyvenemeletes vagy annál magasabb épületek és a csupaüveg házak felső emeletein el kell(enne) oltani a fényt. Madarak ezrei pusztulnak el ugyanis, különösen a költözés időszakában, amikor a város felett átrepülve nekiütköznek a magas épületek ablakainak.

Ha minden igaz, a vándormadarak megmentését, vagyis akadálytalan repülését segítendő, New York felett éjféltől hajnalig sötét lesz az ég. Bár egy neves ornitológus szerint az elsötétítés nem oldja meg a problémát, ugyanis szerinte nem a fény miatt ütköznek az ablakokba, hanem az üveg miatt, amelyet nem észlelnek. Ennek ellenére remélhetőleg a kezdeményezés – a fokozott madárvédelem – „globalizálódik”, és valamilyen formában megjelenik mifelénk is. Nem ártana, mert sajnálom a véres lábú gólya, gólya, gilicéket, amelyek lábát manapság nem török gyerek vágja meg, hanem a magasfeszültségű villanyvezeték, és azt a sebet síppal, dobbal, nádi hegedűvel magyar gyerek meg nem gyógyítja. Ha egyáltalán magyar gyerek lát még gólyát!

Két „szent” madarat tiszteltünk gyerekkorunkban. Az egyik volt a gólya – meggyönyörködtetett, amilyen méltósággal repült a falu felett, s leszállt a halastóra. És a fecskék! Vártuk az érkezésüket, s napokig szájról szájra adtuk a nagy hírt, hogy megjöttek a fecskék, mert tudtuk, velük megjött a tavasz is, a jó idő, s ébred a természet meg az eresz alja. Olyan vidám volt velük, tőlük, cikázásuktól az egész nyár. Mígnem borzongó zúzmarás reggeleken, amikor már meglátszott a lehelet, de még nem volt tél, csak olyan csípős őszutó, ültek a villanydróton sorjában, fázósan tollászkodtak. Aztán egy nap eltűntek a drótról, elrepültek délre, és nélkülük olyan élettelen lett minden.

Mint manapság, illetve most már hosszabb ideje. Otthon járva láttam, hogy a villanypóznára erősített műgólyafészek kizöldült – kihajtott belőle egy ágacska. Nocsak, gondoltam, megtörténhet, hogy ezekkel az évente ágat hajtó, elhagyott gólyafészkekkel sikerül majd felvirágoztatnunk a falusi turizmust. Lehet majd mutogatni őket mint a kimúlt gólyaszauruszok és fecskeszauruszok költőhelyeit. Mert bizony, fogy az élet.