Nem vár otthon senki

A bőség kosarából meríthetünk a húsvéti ünnepeket megelőző időszakban. Se vége, se hossza az ünnepváró rendezvényeknek. Hangolódunk kiállításon, jótékonysági koncerten, kézművesvásárban és alkotóműhelyben. A tisztelt olvasó csak kapkodja a fejét ennyi esemény láttán, az újságíró meg kapkodja a lábát hétvégén, hogy mindenhová odaérjen.

Energetizáló és a magányra is enyhet adó közösségi rendezvények egyikén a legjobb böjti eledellel, a kőtéssel köthettünk életre szóló barátságot. A nagymama konyhájában is ugyanígy, nádszálra tekerve, ráérősen ízlelgetve fogyasztottuk ezt a csemegét. Nem tudni, hogy a csíráztatott gabona lédús ereje vagy a nagymama odaadása volt az, ami gyógyítóan hatott. Végtelen szeretettel nézem a mostani nagymamák kezét. Imára kulcsolva, kalácsot dagasztva, kőtést készítve ölelnek. A fesztivál napján időnként kilépünk a faluház elé, ahol a gyengécske áprilisi napon idős asszonyok ülnek a padon.

Egyikük csendesen megjegyzi: „Maradhatnánk még, olyan jó itt! Odahaza úgysem vár senki”.

A hírszerző, a hírvivő ilyen mondatokkal nem fűszerezi a kőtésektől amúgy is zamatos tudósítást. A nagyhéten mégis meghatározóvá válik a mondat, az agyagtálon aranyló böjti kásával együtt hoztam haza. Nem tudok tőle szabadulni. Szeretetteljes, baráti közösségben Isten átöleli a magányos embereket. Sokan a templomban élik meg ugyanezt, rendszeresen. „Uram, jó nekünk itt lenni, érdemünk bár oly kevés, könnyű lesz itt életterhünk és édes a szenvedés!...”. Talán ezért kevesebb ma is faluhelyen a magára hagyatott ember. A hagyományokhoz való ragaszkodás mélyén is ilyen vágy lapul, megmaradni egy közösségben, eggyé válni az ünnepre készülődésben és végül az ünnepben. Leszedni a kapunál bolyhosodó barkák ágából párat, és átnyújtani a szomszédnak, hogy jusson belőle az asztalra, de vihessen néhány szálat a szerettei sírjára is, ahogy ilyenkor szokás.

Nagymamám idejében még villőztek az alsóbodoki lányok, az alvégről indultak, mert a keresztfától már a fölvégiek gyűjtötték a tojást. Azokat húsvétig kihímezték, a legényeknek adták. Szerdától már nem ettek húst. Zöldcsütörtökön harangoztak még kilenc órakor, és sietve körbeseperték a házat, de utána már megkötötték a harangokat. Amikor kicsi gyerekekkel faluhelyre költöztünk, zöldcsütörtökön becsengetett a szomszédasszony és megkért, adjak egy marékkal a kerítés mellett sarjadó sóskából. Akkor tudtam meg, hogy van ilyen a kertünkben. Nagypénteken pupácskát, savanyúlevest, lisztes tojást, vasárnapra húslevest és kocsonyát főztek. A nagymamák lánykorukban a keresztszülőknek túrós és mákos lepényt vittek ünnepi kendővel letakart tálon, tiszteletbeli ajándékot. Húsvét vasárnapján este a szemközt lakó Joli néni ablakán kopogtattam, beadtam egy tányér süteményt és úgy éreztem, mintha közben a mama kendője ölelné át a vállamat.

A hagyomány akkor jó, ha nem válik idővel kényszerű kötelességgé és nyomasztó teherré, de biztonságot és bizonyosságot ad. Akkor van értelme, ha úgy jár át minden korosztályt, úgy hatol be minden otthonba, hogy senki ne érezze magát egyedül.

Egy egészséges, hagyományait tisztelő közösség részeként élni kegyelem. Minden tiszta szándékkal és jó szóval kopogtatóval Krisztus végtelen szeretete érkezik hozzánk.