Nem maradt élete végéig politikai pária

Akárcsak más Nixon-dátumokon, születésének mai 90. évfordulóján is tevékenységének más fejezeteire emlékeznek vissza elsőként saját országában és megint másokra a világ különböző pontjain. Az Egyesült Államokban ma is az első és mindmáig egyetlen olyan elnökként emlékezetes, aki lemondásra kényszerült – különben ugyanis alkotmányos vádemeléssel, impeachmenttel távolították volna el hivatalából, noha nem egészen két évvel korábban fölényes választási győzelemmel szerzett négyéves első elnöksége folytatására újabb, második mandátumot. Kínában ma is elismeréssel és féltve őrzik 1972-es pekingi látogatásának emlékét és az akkor kimunkált kínai–amerikai közleményt. Az indokínai térség országaiban egyszerre látják annak az embernek, aki éveken át hadat viselt ellenük, de annak is, akinek elnöksége alatt elhallgattak a fegyverek (és végső soron létrejöttek a feltételek Hanoi győzelméhez). Nixon élete és elnöksége csupa ellentmondás – self-made manként, a maga erejéből emelkedett a csúcsra, és a szó szoros értelmében maga tette nyakára a hurkot, illetve az ellene végzetes bizonyítékul szolgáló magnetofonszalagot. Richard M. Nixon 1913. január 9-én született egy kis kaliforniai farmon, kiváló eredménnyel végezte iskoláit, és a Duke University Law School jogi diplomáját szerezte meg. 1940-ben kötött házasságából két lánya született. A második világháborúban a haditengerészet tisztjeként szolgált, leszerelése után a fáma szerint egy apróhirdetésre jelentkezett képviselőjelöltnek és meg is választották, 1950-ben pedig republikánus szenátori mandátumot szerzett. A kongresszus tagjaként a kommunistaellenes hajszát folytató McCarthy-bizottságban is aktív szerepet játszott. 1952-ben Dwight Eisenhower, a népszerű Ike oldalán alelnökké választották. 1960-ig töltötte be ezt a tisztséget, ám Ike elnökségének lejártával ő maga alulmaradt a demokraták vonzó fellépésű jelöltjével, John F. Kennedy szenátorral szemben. 1968-ben ismét megszerezte pártjának elnökjelöltségét, majd az elnöki tisztséget is. 1972-ben minden addigit meghaladó többséggel választották meg ismét a Fehér Ház lakójává, ám 1974. augusztus 4-én lemondásra kényszerült annak a politikai botránynak következtében, amely Watergate-ügy néven vonult be az amerikai krónikákba. Még az újjáválasztási kampány idején, 1972-ben a washingtoni Watergate-luxuslakótömbben betörőket füleltek le, akik a Demokrata Párt választási irodájába hatoltak be. A szálak a Fehér Ház felé vezettek. Nixon azért bukott bele a főleg a sajtó egyre újabb leleplezései nyomán megállíthatatlanul terebélyesedő ügybe, mert saját maga készíttetett titokban magnófelvételeket – jövendő emlékirataihoz – az elnöki hivatalában folytatott megbeszéléseiről. Ez a tény a vizsgálat során kipattant, és a felvételek bizonyították, hogy alig néhány nappal a betörés után arról tárgyalt munkatársaival, miként lehetne eltussolni az ügyet. Csak azért nem emeltek vádat ellene, mert lemondása fejében utóda, Gerald Ford elnök kegyelmet adott számára. Nem maradt azonban élete végéig politikai pária: számos könyvet írt, újra beutazta a világot, találkozott a világ vezető politikusaival. Az 1994 április 22-én bekövetkezett halála előtti években ismét gyakran szerepelt a nyilvánosság előtt szenior államférfiként, temetésén nemcsak a republikánus Bob Dole szenátor mondott beszédet, hanem Bill Clinton akkori elnök is, no meg természetesen Henry Kissinger volt külügyminiszter. A Watergate azonban azóta is fogalom – még a gate utótag is, amely minden vezető politikust érintő botrányban feltűnik a világ minden táján.