Nem hasad tovább?

Csődbe mehet a világ legrégebben, 1472-től működő bankja, az olasz Monte dei Paschi di Siena, a harmadik legnagyobb itáliai pénzintézet. De ez csak a jéghegy csúcsa, a két legnagyobb bank, a Szlovákiában is jelenlévő UniCredit és az Intesa Sanpaolo (a hazai VÚB anyabankja) részvényeinek árfolyama mintegy egyharmaddal csökkent a brexitet követően, ugyanis a britek által okozott bizonytalanság még jobban felszínre hozta az eddig is ismert problémákat. Ha az év elejétől nézzük, az olasz bankok értékének több mint a fele elszállt a tőzsdékén. A fő gond az, hogy az olasz bankrendszer 360 milliárd eurónyi rossz hitelt (az összes hitel és a GDP mintegy ötöde) görget maga előtt, és sürgősen állami mentőövre lenne szüksége, hogy elkerülje az összeomlást.

Ez azonban két okból is nehezen elképzelhető. Egyrészt Olaszország a GDP 135 százalékára rúgó (állam)adósságheggyel az egyik legjobban eladósodott uniós tagország. Az államadósságot masszívan megnövelő bankmentés ezért nagy rizikóval járna, már csak a nagyságánál fogva is. (Az olasz gazdaság a negyedik legnagyobb az EU-ban, de az államadósság abszolút mértékét tekintve az első). Másrészt, a még nem teljesen kész bankunió szabályai szerint először a részvényeseknek és a befektetőknek, majd egyes betéteseknek kellene állniuk a veszteségeket (angolul „bail-in”), csak azután jöhetne az állami mentőöv adófizetői pénzen („bail-out”). Vagyis még meg sem száradt a tinta a szabályokon, máris kivételt kellene adni az olaszoknak…

Bár a bankuniós szabályok logikusak, az olaszoknak is van egy-két érvük. Először is, pontosan ilyen állami bankmentések folytak az uniós tagországokban a 2008 utáni időszakban, vagyis az olasz kormány most csak késve tenné meg azt, amit a többiek már korábban megtettek. Másodszor, 200 milliárd euróra becsült banki kötvény van kisbefektetőknél (az olasz háztartásoknál) – ellentétben a többi nyugat-európai országgal, ahol jórészt nagy intézményi befektetők birtokolnak ilyeneket. És a kisbefektetők persze azelőtt vettek ilyen kötvényeket, hogy a bankunió szabályai megszülettek volna. Matteo Renzi olasz kormányfő számára politikai öngyilkossággal érne fel, ha veszni hagyná a kisbefektetők pénzét. Ráadásul mindezt az őszre tervezett, alkotmányos berendezkedésről szóló népszavazás előtt, amelyre feltette politikai jövőjét.

Újabb szép példa az uniós válságok egész sorára, ahol a nemzeti meg az uniós politikai/gazdasági logika üti egymást és csak rossz megoldások vannak. De a nemzeti érdekek is egymásnak feszültek azzal, hogy a poszt-szocialista uniós tagországok (Dániával együtt) sárga lapot mutattak a Európai Bizottság tervének, hogy a külföldre küldött munkásokra vonatkozzanak annak az országnak a kollektív szerződései, ahova küldték őket. Az ilyen munkások száma gyorsan nő, ma alighanem bőven kétmillió felett van. A főleg az új tagországokból származó kiküldött dolgozóknak eddig elég volt a célország minimálbérét fizetni, adót meg járulékot a származási országban fizetett utánuk a munkaadó. Így olcsóbbak és versenyképesebbek voltak – ez szociális dömpinget jelent a franciák, németek, belgák stb. meg ay Európai Bizottság szóhasználatában, ezért akarnák bevezetni, hogy a kiküldött munkásokra ugyanazok a bérek és szabályok vonatkozzanak, amelyet az adott országban a szakszervezetek kiharcoltak. Ez akár kétszeres, vagy még nagyobb bérköltséget jelentene, és gyakorlatilag megszüntetné a munkaerő kihelyezésének értelmét, valamint korlátozná a szabad munkaerő-áramlást az unióban. Mondani sem kell, csak rossz hírek az uniós integráció jövője szempontjából.