Mitől lesz valaki jó társ?

Két fiatal mellett tanyáztak le. A srác még alig 19, a lány kicsivel kevesebb. Szép emberek, mintha katalógusból vágták volna ki őket. Mikor mentek le a vízhez, felfigyelt egy mozzanatra. Amikor a part lejtősebb részéhez értek, a fiatal férfi visszafordult a barátnőjéhez, kezét nyújtva. A lány belekapaszkodott, egy mozdulat az egész, már el is engedték egymást, de nagyon sokféle érzelem árasztotta el őt.

Vajon egy férfiban ez miért van meg, és ellenkező esetben miért nincs? Mitől válik valaki figyelmes társsá, segítőkésszé, együttérzővé? Ezen morfondírozott. Először arra gondolt, biztos a szerelem első szakaszában vannak, még a gyengédség időszaka ez, emiatt. Aztán egy beszélgetésből kiderült, nem, már évek óta egy pár. Aztán arra gondolt, talán ezt látta otthon, talán az apukája ilyen előzékeny az anyukával. Talán minta, amiben a felnőtt ad alapot ehhez.

Utána az is elgondolkodtatta, hogy a lány miféle természetességgel fogadta a karját, a segítségét. Mégis, itt ebben a gesztusban annyi minden benne van! Talán egyfajta gyengédség és szeretetkifejezés is egyben. Talán csak egy figyelmesség, ami alig látható. De mindenképp egy olyan gesztus, ami számít.

Mert igenis számít az, hog kiveszi-e a nehéz táskát a társ a nő kezéből, vagy végignézi, ahogy az mindent is belepakol a kocsiba, míg a pasi pokrócon napozik. Másrészt ilyenkor jönnek a szemrehányások: mert ha akartad, hogy segítsek, miért nem szóltál?! Mit ad az élet, hát egy ilyet is végignézett a parton. A nő, mint valamilyen teherhordó állat, pakolt, cipelt, míg a férfi befejezte a sörét. A nő majd felrobbant, látszott rajta, hogy a pokrócot legszívesebben a pasi nyaka köré tekerné, mert olyan bosszantó helyzetben van, de persze nem teheti. Csak elfojtott hangon sziszegi, hogy álljon már fel. A férfi meg nem tudja másképp értelmezni a szituációt, amiben passzív résztvevő, hogy hát a nőnek megint átcsaptak. Valahogy itt akad meg a kommunikáció köztük, mindketten némán nyelik le a dühöt, a csalódást, miközben épp csak annyi kapacitásuk marad, amennyi az életük fenntartásához kell. Felszínesen elkísérgetik egymást.

Legszívesebben odament volna közéjük, és megkérdezte volna a nőtől, hogy várhatott-e volna addig, amíg a féjre megissza a sört, és csak utána kezdett volna pakolni. Másrészt a férfinak is betolta volna, hogy a pokróc, ami a segge alatt eddig kényelmes volt, vajon hogyan repült ki és be a kocsiba? Hogy látja-e, hogy nem segítenie kell a feleségének, hamem felnőtt férfiként tudatosítani, hogy nem szolgája a párja, hanem társa, akivel közösen kellene összerakodnia?

Persze, ahelyett, hogy ezt kimondta volna, csendben maradt. És tovább csodálta a vízben lubickolókat. Mert már tudja: nem az ő dolga oldani mások életét.