Csendes búcsú

A vaskapuról pörög le a festék, soha nem nézett ki így a portánk, a mi közösen ápolt, gondozott otthonunk. Te mindig megkapáltad a kemény földet az első tavaszi napsütésben, a gyomot műanyag kiblibe gyűjtötted, nekem meg veszekednem kellett, hogy ne cipeld hátra a tyúkoknak, viszem én. „Még nem vagyok teljesen gyámoltalan” – mondtad, és szúros tekinteted rám meresztetted, de tudtam, nem rám haragszol ilyenkor, hanem az idős korra, ami megadatott. Nem a segítségem fáj, hanem, hogy igazam van: neked már nehéz lenne a gyomlálás után a cipekedés. Dacoltál, de egyértelmű volt: az állapotoddal, nem velem.

Egyszer kijelentetted, soha nem fogsz papának hívni, mert az egy szerep, életfeladat, nem én vagyok, neked nem, neked mindig az a férfi leszek, akit becézgettél, és szorosan átfontál a lábaddal. De talán azért sem neveztél papának, mert az azt is jelentette volna: öregek vagyunk. Úgyhogy nekem is örökké az a nő maradtál, aki nem anyuka és mama nevekkel van illetve. Nőként látlak most is, elképzelem a piros rúzst az ajkadon. Szerintem a kedvenc árnyalatodból már nem is gyártanak, nagyokat mosolyogtál akkor, amikor valaki azt mondta neked, ennyi idősen már nem illik. Te meg azt válaszoltad, hogy még szerencse, hogy a szád színéről te döntesz és nem mások. Annyiszor vágtál vissza okosan az embereknek, néha még nekem is – egy mondat elég volt, hogy felismerjem, hol a határ.

Fiatalon is mindig ilyen voltál: segíthettem, de ki kellett harcolnom. Egyszer felajánlottam, hogy megfogom a biciklidet, és segítek felnyomni a dombon, amire te rám néztél, és azt mondtad, amit ma. Kiemelted: nem kell a védelmem, a gyámságom, vagy te is elég erős, kitartó. Emlékszem, milyen volt az arcod. Tudatos, mint amikor fejedbe vettél valamit, amiről tudtam, nem lehet lebeszélni. A gyerekeink is mind ismerték ezt a nézést, a kisebbek már bele sem álltak, hogy meggyőzzenek bármiről, amikor a tekinteted ilyen elszánt volt.

Sok ez most. Visszagondolni a tested megtörhetetlenségének illúziójára, az arcod vonásaira, a megtett útra. Nem emlékszem arra, valaha bántottál volna, úgy igazán. Sosem voltál alattomos, igazságtalan, de néha szigorú. Velem ritkán, magaddal mindig. Ha komoly dologról volt szó, te mindig körbejártad, és hagytad: ketten döntsünk.

Egyszer, még fiatalok voltunk, de már beszéltünk az elmúlásról, megegyeztünk, hogy ott leszünk egymásnak. Mindig az volt a gyanúm, hogy neked kell majd itt maradnod, és nekem adatik meg, hogy nem kell nélküled itt maradnom.

Most, amikor a kertbe sem tudok kimenni, amikor ketten fekszünk az ágyban, már körülöttünk idegen ápolók, fehér falak közt, az jut az eszembe: nélküled meddig kell még maradnom. Néha, ha beszélek hozzád, még felpislantasz. Mintha jeleznéd: figyelsz rám. Csupa csacsiságot mesélek neked. A fákról meg a virágokról, arról, hogy kellene az eső. A házunkról, amit eladtunk, hogy kifizessük az otthont, ahol most lakunk.