Mit tesz a járvány a politikai kultúrával?

Szlovákiában a katonaság roma telepeket zár le a koronavírus miatt, Magyarországon a kormány csak meghosszabbította határozatlan időre a kijárási korlátozást, nem szigorított rajta, amit az ellenzék kifogásol, viszont a húsvéti hosszú hétvégére a polgármesterek felhatalmazást kaptak keményebb rendelkezésekre – Orbán Viktor tudja, hogy a magyarok örök kurucok vagy inkább slampos az élet a „diktatúrában”? Mi van itt, kérdezheti fejét kapkodva az ember, ha nem akar beállni a primitív törzsi értelmező mezőbe, ahol a járvány ürügy a magyar miniszterelnök megbuktatásáról álmodni, vagy ahol a vírushelyzet megítélése egybeesik a kormányzati kommunikációval, legyen az bármi aznapra.

Türelemre lenne most szükség.

A járvány kezelésének egészségügyipolitikaigazdasági sikerességét utólag dönti el az idő: az alapos elemzések és a világszerte alkalmazott stratégiák összevetése, már amennyiben összehasonlíthatóak ebben a tekintetben az országok. Kétlem, hogy igazán objektíven igen:

tényleg egy új globális jelenség mutatkozott be, a tapasztalatok korlátozottak.

Magyarországon járványügyben sem jött létre ideiglenes nemzeti megegyezés, jóindulatú hozzáállás a hivatalos szervek erőfeszítéseihez, sokkal inkább a napi politikai viták és utálatok egyenes folytatása, kivetülése történik a koronavírus árnyékában. Jöjjön bármiféle lépés, hangozzék el bármilyen nyilatkozat, minden azonnal, szinte gépiesen a kormány–ellenzék koordináta-rendszerben értelmeződik. Ha Orbán elvonja a jogokat és szigorít, akkor diktátor, ha éppen odaadja a döntéseket a polgármestereknek és nem keményít be, akkor döntésképtelen cinikus felelősséghárító; ha ingyen parkoltat Budapesten, vírusrobbantó, ha végre maszkokat hozat, későn teszi – egyszerűen nem hozhat jó döntést az őt rühellők gondolkodása szerint, hiszen O1G eleve csak rossz dolgokat tesz: vita ebben nincs, döntsd el, hova állsz, a magyar diktatúra vagy az európai szabadság oldalára. Ennek a törzsi háborúnak élharcosai olyan úgynevezett csúcsértelmiségiek is, akiktől elvileg higgadtabb és árnyaltabb gondolkodást várnánk – persze, ha nem a történelmet tanulmányozzuk, amely ezer példával szolgál a politika bűvkörében csapdába esett értelmiségről.

Járvány idején jönnek a politikai józanságot megtámadó fertőzések is: amikor például régi szoci csibészek javasolják elvenni újoligarcháktól a pénzt azzal a jelszóval, hogy a szegényeknek kell odaadni: a dolgot nevezhetjük némi gyanakvással Robin Houdini-ciklusnak.

Komolyan gondolja valaki, hogy Mészáros Lőrinc „magánvagyonának” szétosztása kontra Dobrev Klára néhány kórházi ajándékmaszkja számolja fel a rendszerváltás harminc évének torzulásait?

Ettől persze a válság kezelésébe igenis bele kell vonni a tehetősebb rétegeket a társadalmi szolidaritás jegyében. A vírus okozta piaci válság kapcsán elhangzik ismét a feltétel nélküli alapjövedelem terve is, de mitől lenne baloldali egy ilyen törekvés? Az én szememben a baloldaliság a munka tiszteletét jelenti, a baloldal a minél nagyobb foglalkoztatásért küzd, nem pedig a segélyekért, amelyek kiváltják a munkát, s az emberek egy részéről végképp lemondva vetnek nekik némi pénzt, bódulatot és szórakozást, ahogyan a disztópiákban gyakran olvasható; ehhez képest a makacs baloldaliak azért küzdenének, hogy legyen munka, s vele társadalmi státus és önbecsülés. A valódi baloldaliaknak e küzdelemben egy ponton kötelező lenne szembeszállniuk az úgynevezett fejlődéssel, a technika primátusával, amely a haszon növelése érdekében a racionalizálás jelszavával gépekre cseréli az embereket. Lehet baloldali valaki úgy, hogy elkerülhetetlen jónak tartja a technika fejlődését, s vele elkerülhetetlennek a munka megszűnését tömegek számára?

Kérdések, melyeket egy globális krízis hoz felszínre, dilemmák, melyeket nem a járvány szorításában kellene politikai divattermékké erősíteni.