Mindig magyarul?

Budapest, 1992. augusztus 19-21, Magyarok III. Világtalálkozója. Korszakos jelentőségű esemény, írtam le akkoriban kiküldött tudósítóként. Ötvennégy év után harmadszor, lényegében azonban először sereglett egybe nyíltan a világ magyarsága, a nyugati félteke magyarjainak, az elcsatolt területeknek, azaz a nemzeti kisebbségben élőknek, valamint az anyaországiaknak a képviselői, több ezren. Enyhe malíciával megjegyeztem közben: nem kellett különösebben éles szem ahhoz, hogy az ember észrevegye a különbséget magyar–magyar között a külső megjelenésben is, meg hogy mit engedhet meg magának az egyik, mit a másik, kit szállásoltak el csillagos szállodákban, kit katonai laktanyákban vagy családoknál. Tehát ebből az aspektusból nem kevésbé volt a magyar végletek találkozója is a Magyarok III. Világtalálkozója. Székely népviselet és Versace-nyakkendő. Persze, ez még mindig jobb, mint az uniformis, melytől az isten mentse meg a nemzetet.

De az olyan képmutató, ugyanakkor, paradox módon, zsigerből diszkrimináló szolga-magatartástól is ideje lenne már megszabadulni, mint amilyet azon a világtalálkozón szintén megtapasztalhattunk, külhoni magyarként Magyarországon járva, nem először. Augusztus 20-án este, a tűzijáték megkezdése előtt autóbuszokban kanyarogtunk felfelé az egyik budai magaslatra, ahonnan majd jól láthatjuk az égboltra robbanó hatalmas, színes csillagvirágokat. Besötétedett, mire felértünk a csúcsra, ott a vezérbusz sofőrje egyenesen célba vette az ungarische módra népiesch díszbe öltöztetett vendéglő bekerített parkolóját, melynek rácsos kapuját pincér sietett hajlongva kitárni előttünk. Erre nem számítottunk, vacsora nem szerepelt a programban. Már éppen hajtottunk volna át a kapun, mikor a pincér hirtelen álljt parancsolt, felismervén, a busz magyar, és magyar szófoszlányok szüremlenek ki belőle. „Na, tűnjenek innen, de gyorsan! – kiáltotta. – Német buszokat várunk, német vendégekkel. Ott lejjebb van elég hely!” Valóban, volt.

A durva stílus, a megalázó hangnem ugyan sértett, de nem döbbentem meg. Bizonyos történelmi előzmények és kevéske szociológiai ismeret birtokában akkor sem szoktam, ha odaát lecseheznek, leszlovákoznak. Legfeljebb ennek egyik-másik változatán kapom fel a fejem, mint most augusztusban – tizenhárom évvel a Magyarok III. Világtalálkozója után, tizenkét évvel a Duna Televízió indulása után stb. A fürdőjéről híres magyarországi város egyik panziójában három napot töltöttünk családi körben. „Maguk mindig magyarul beszélnek egymás között?” – érdeklődött egyik alkalommal a panzió elegáns, intelligens tulajdonosnője. Mindig – válaszoltuk, de miért tetszik kérdezni. „Mert Szlovákiában laknak.” Mondhattam volna erre, otthon a bennünket nem ismerő szlovákoktól kapunk efféle kérdéseket, ehelyett történelmi kiselőadásba kezdtem, még Losoncig sem jutottam azonban, amikor a hölgy közbevágott és visszatért eredeti témánkhoz: üres szoba híján, kérésünkre beleegyezett abba, hogy a nejemmel gyermekeink lakosztályában töltsünk még egy éjszakát, ott alakítva ki fekvőhelyet ülőgarnitúrából, strandmatracból. „Szívesen adok párnát, takarót” – tette még hozzá igazi vendéglátóhoz illőn, és végképp nem azért, mintha határon túli magyar mivoltunkat akarta volna megtisztelni ezzel a gesztussal. Melyet megköszöntünk, mi is, ahogy vendéghez illik.