Mindennapi gyűlöletünk

Nagyon úgy néz ki, hogy jövő februárban két nagyobb csoportosulás küzd a magyar szavazatokért a parlamenti választáson. Az egyik oldalon, a Híd (az MKDSZ-szel), a másikon pedig a Magyar Közösségi Összefogás (MKP+Összefogás+Magyar Fórum). A felmérések nagyjából egybehangzóak azt illetően, hogy ez így a magyar parlamenti képviselet végét jelenti, mivel egyik formáció sem tudja megugrani az ötszázalékos küszöböt. Ennek jelentőségét egyesek próbálják elbagatellizálni, holott mindenki számára nyilvánvaló, hogy a nemzetiségi feszültségek látványos csökkenésével jár, ha egy magyar párt is része a kormánynak – nem beszélve a további eredményekről. Ez látványos volt a Híd esetében, de akkor is, amikor az MKP volt kormányon. A tárgyalások megszakadását a felek a saját szájuk íze szerint megindokolták, de a valóság sokkal prózaibb: nem tudtunk átlépni az árnyékunkon, nem tudtuk és talán nem is akartuk betemetni az árkokat.  Nyilván van, aki nagyobb mértékben hibás ezért, van, aki kevésbé, de az elmúlt napok reakciói azt mutatják,

közösségünkben elég mély gyökeret eresztett a másik gyűlölete.

A vélemények sokfélesége igazából természetes állapot, valójában az lenne furcsa, ha egy több százezres népességben csak egyféle hangot hallanánk. A probléma az, hogy a különböző csoportok nem képesek kiegyezni egymással a közösség érdekében. És itt talán meg kell adnunk az elismerést az MKP és a Híd vezetőinek, akik minden odds ellenére a tárgyalások egy pontján képesek voltak lenyelni a békát, és majdnem megegyeztek egy közös párt létrehozásában. Ez pragmatikus és józan döntés volt mindkét fél részéről, amiből talán még a szlovákiai magyar közösség is profitálhatott volna. Túl egyszerű lett volna, ha minden így marad.

A kiegyezés gyorsan léket kapott, a „miért ne” kérdésére ugyanis mindig sokkal könnyebb válaszolni, mint engedni kicsit a saját véleményünkből és kompromisszumot kötni. Ez látványosan kiütközött, miután a pillanatnyi békét követően mindenki a másikat kezdte okolni a szakítás miatt.

Az sem segített, hogy vannak köztünk olyan emberek, akik úgy vannak vele, hogy ha már nekem nem lehet, dögöljön meg a szomszéd tehene is.

Ha nem lesz úgy, ahogy én mondom, ne legyen sehogy. És ha ezek az emberek meg tudják lovagolni azt a gyűlölethullámot, ami az évek alatt felhalmozódott mindkét oldalon, akkor a „józan ész” és „pragmatizmus” szavakat nagyon gyorsan kukázhatjuk. Ha az érzelmek veszik át az ész helyét, mindig az fog nyerni, aki a legszélsőségesebb. Márpedig akinek se programja, se struktúrái, se kötöttségei, az nem is nagyon veszíthet semmit: azt mond, amit akar. Jól hangzó ígéretek és apokaliptikus jóslatok terén elmehet a falig. Az „árulózást” felváltotta a „megosztó személyiség” mantrázása, de a lényeg ugyanaz maradt: olcsó politikai pontok szerzése a választók negatív érzéseit meglovagolva.

„A Két Perc Gyűlöletben nem az volt a borzasztó, hogy mindenki köteles volt részt venni benne, hanem az, hogy lehetetlen volt elkerülni a bekapcsolódást” – ezt George Orwell írja, de nincs szükség az 1984 poklára, hogy rájöjjünk: a gyűlöletspirál ellen nagy tömegben tehetetlenek vagyunk. Bizonyos politikusok számára ez persze aranybánya: nyájként terelgetik a kiszámítható és manipulálható választókat, mindössze a gyűlölt ellenség képét kell mutogatni.

Ez jusson eszünkbe, mikor valaki legközelebb megpróbál felhúzni bennünket.

Barack Obama volt amerikai elnök épp a napokban beszélt arról, hogy az még nem igazi politikai aktivizmus, ha mindenki mással szemben a lehető legelítélőbbek vagyunk. Obama az Amerikában népszerű „woke” mozgalom aktivistáit kritizálta, de üzenete talán a magyar ugaron is rezonál. A világ rendetlen hely, a jó embereknek is vannak hibáik, és valószínűleg az ellenségeink is szeretik a gyerekeiket: ha mást sem csinálunk, csak köveket dobálunk, nem fogunk változást elérni, erre nem lehet építeni – mondta a volt elnök. Egyszerű tanácsok, de lehet, érdemes lenne megfogadni őket.

Lehet, hogy ha itt kezdődött volna a megújulás, mostanra az összefogás is meglenne.