Mindannyiunk felelőssége fújni a sípot

Az angolszász kultúrából ismert sípfújó személy az, aki beszámol egy adott szervezetben elkövetett visszaélésről. Egy zárt közösségben tehát történik valami erkölcstelen, törvénytelen dolog, lehet ez család vagy munkahely, amelyről mindenki tud, de senki sem emeli fel a szavát. Ám vétkesek közt cinkos, aki néma. A sípfújó az, aki kiáll a meghurcolt társa igazáért, a többiek passzív ellenállásával szemben is. Ez történhet a sajtóban, a főnökhöz, bírósághoz vagy más hatósághoz fordulva. A sípfújót az érintett szervezet gyakran megpróbálja elnyomni, megfélemlíteni; vagy a megfelelő törvényhelyen megtámadni.

Lezáratlan vita dúl például arról, hogy a Julian Assange-nak segítő Chelsea (Bradley) Manning amerikai katona hazaáruló-e vagy sípfújó? Azzal, hogy nyilvánosságra hozott egy bagdadi videófelvételt, amelyen egy amerikai katonai helikopterről több ártatlan irakit agyonlőnek, megszegte a hadsereg számos szabályzatát, miközben amiről lerántotta a leplet, brutális háborús bűncselekmény. Egy a sok közül, amelyekre rámutattak az anyagai.

Ehhez képest most évtizedekre elítélték és börtönben ül.

A sípfújók dilemmája nem egyszerű: gyakran a saját életüket is kockáztatják azért, hogy valamit a közösségük, a társadalom tudomására hozzanak.

Közép-Európában magát a szót sem tudjuk rendesen lefordítani, mert az ilyen embert a magyar legtöbbször árulónak, besúgónak, spiclinek nevezi. A betyárbecsület egészségtelen térnyerése alighanem a régió történelméből fakad. Hogy állhat a „becsület” szó egy olyan jelentés mögött, amely ma szemhunyást feltételez törvénytelenségek felett? A most épülő demokráciákban ez nem lehet érvényes kiindulási pont, és le kell számolni vele.

A társadalmi érdek létező érdek. A be nem jelentett visszaélés további számtalan visszaélést szül. Legyen szó a szomszédban zajló családon belüli erőszakról, hatósági korrupcióról, médiában az információ tudatos manipulálásáról, vagy akár az iskolai csalásról. Miért kellene a gyereknek hallgatnia a puskázásról, ha kitartó tanulás árán szerzi meg azt az érdemjegyet, amelyet a padszomszédja csalással hoz össze? Miért érné meg a társadalomnak erre szocializálni a gyerekeket, bátorítani őket a csalásra? Ha az ezeket elkövető diákoknak, embereknek, vezetőknek az a kockázat villog a szeme előtt, hogy elkaphatják őket, máris máshogy dönthetnek. És az érintettek, áldozatok, versenytársak közreműködésével sokkal hatékonyabban felderíthető minden.

Belefújni a sípba – nagyon kényelmetlen, nehéz döntés. Néha azonban bele kell fújni, ha a pályán szabálytalanságot látunk.

A szerző külpolitikai szakértő