Miklósi Péter nehéz, mégis sikeres életútjáról

Idestova egy hónapja a DAC– KFC Komárom focirangadó szünetében odajött hozzám egy férfi . Bemutatkozott, aztán azzal a kéréssel állt elő, hogy én biztosan ismerem Miklósi Pétert, ezért a baráti társaságuk nevében hívjam meg őt a legközelebbi hazai mérkőzésre. „Nagyon szeretnénk személyesen megismerkedni vele, mert kedveljük az Új Szóban megjelenő beszélgetéseit” – közölte. Annyit válaszoltam neki, hogy megpróbálom. Tudtam, hogy volt kollégám súlyos beteg, de nagyon bíztam benne, hogy legyőzi ezt a gonosz kórt is, amely azonban már nem engedte ki a karmaiból...

Éppen hatvan éve ambiciózus, főleg tehetséges tollforgatóként került lapunkhoz. Riportjai valóságos oázist jelentettek az ideológiai közhelyektől hemzsegő irományok sivatagában. Beindította a Haló, fiatalok! állandó rovatot, amelynek célja az volt, hogy az ifjú nemzedék ízlésének és érdeklődésének megfelelő, szórakoztató írásokat adjon közre. Ő is elítélte a Varsói Szerződés öt tagállamának 1968. augusztus 21-i katonai invázióját. Nem sunyított, mint egynéhány idősebb kollégája, hanem lelkesen osztogatta a Zoboralján, majd pedig Galánta környékén az Új Szó rendkívüli kiadásait.

Két év múlva ezek a sunyítók előbújtak, és öt sorstársával együtt elbocsátották azzal a hírhedt indoklással, hogy nem viselkedtek internacionalistaként, nem értettek egyet a szovjetek és csatlósaik katonai megszállásával. Így törték sok ezer tisztességes polgár életét derékba. Miklósi Péterét is, aki egy ideig kétkezi munkásként tudott csak megélni. Majd az illetékesek nagy kegyesen megengedték neki, hogy ripoterként, Borsai M. Péter néven a Csemadok lapjában, a Hétben publikálhat. Megszavazták neki még azt is, hogy főleg nevelő célzatú rendőrségi beszámolókat írjon, amik a szerző tehetségének köszönhetően érdekesek voltak, ezért sokan olvasták őket. Némi örömöt alighanem az jelentett számára, hogy kritikákat írhatott a Jókai Színház és a kassai Thália bemutatóiról.

Így köszöntött rá az 1989-es bársonyos forradalom. Kollégáimmal együtt már decemberben nyilvános állásfoglalásban közöltük, hogy nem kérünk Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának gyámkodásából, és független újságként határoztuk meg az Új Szó értékrendjét. Legelső lépéseink közé tartozott, hogy megkövessük az úgynevezett normalizálás során elbocsátott kollégáinkat, és szakmai tudásukhoz méltó szerkesztőségi beosztást kínáljunk fel nekik. Így lett Miklósi Péter a Vasárnap vezető szerkesztője.

Nehéz, emberpróbáló esztendők után ebben a tisztségben végre valóra válthatta szakmai elképzeléseit. Fokozatosan színes, olvasmányos hetilappá formálta a Vasárnapot. Mindeközben újságíróként elsősorban interjúk sorát készítette el a szlovákiai közélet neves szereplőivel. Ezeknek a beszélgetéseknek kiemelkedő színvonalát jelzi, hogy később a legérdekesebbek kötetben is megjelentek, méghozzá szép példányszámban. Alighanem a munkaigényes interjúk zavartalan folytatása érdekében választotta a szabadfoglalkozású posztot. Ekkor valósággal lubickolt a számára kedves és izgalmas műfaj művelésében.

Több mint öt éve életveszélyes betegség tört rá, amely kerekesszékbe kényszerítette. Olvasói, illetve rádióhallgatói ebből a tragédiából szinte semmit sem észleltek, mert ő sokkal nehezebb körülmények között folytatta a munkálkodását. Valóságos hőskölteményként jellemezhető töretlen élni akarása, amiben elsősorban a családjának és a feleségének, Klára asszonynak a megsüvegelést érdemlő gondoskodása segítette. Ugyancsak elismerést érdemel Lovász Attila baráti támogatása, aki sokat tett azért, hogy a kollégája a kerekesszékén is hetente eljuthasson a lakhelyéről a Pátria Rádió stúdiójába. Már hónapok óta tudta, hogy milyen gyilkos kór támadta meg amúgy is már megviselt szervezetét. Mégis bízott abban, hogy újságírói munkájára összpontosítva legyőzi ezt a feneséget is. Még pénteken, egy nappal a halála előtt az őt meglátogató Somogyi Tibor fotósunknak is további terveiről beszélt. Nagyon bízott abban is, hogy sikerül elérnie a Délidő című közéleti társalkodó műsorának ezredik adását. Sajnos, a sors ezt nem engedte meg neki, viszont ez a Délidő a szlovákiai magyar rádiózás leghosszabb ideig élő adásaként kerül be a történelembe.

Miklósi Péter jelleme minden tollforgató számára követendő példa. Kötetekbe foglalt interjúi remélhetően főleg az újságíróbojtárok szakmai fejlődésének egyik forrása lesznek.