Miért nem vagyok demokrata?

Isten lehetne-e velünk bármilyen kapcsolatban, ha mindjárt a kezdet kezdetén nem bocsátott volna meg nekünk? 

Amikor egy televíziós vitában a műsorvetező megkérdezte tőlem, hogy láttam-e már, illetve mikor tapasztaltam olyat, hogy egy politikus bocsánatot kért volna a helytelen viselkedéséért, azt válaszoltam, hogy még soha nem láttam ilyet. Másrészt, ha most minden politikus bocsánatot kérne, akkor sem változna semmi. Amíg mi magunk nem változunk meg, addig a világ ugyanolyan marad. 

Éppen ezért kértem bocsánatot a kulturális minisztertől és a miniszterelnöktől egy televíziós vitában az őket ért ad personam támadásokért. És ezekből volt bőven az elmúlt évek során, például voltak „gyilkosok, bűnözők, diktátorok, senkiháziak, maffiózók, tolvajok, majmok, söpredék, szőkék, gonoszok, akiket le kell győzni”. 

Isten nem sokat tesz. Tulajdonképpen csak két dolgot. Létezik és szeret. És nem is vár el tőlünk sem többet. Csak azt, hogy legyünk – amenynyire tudjuk, éljük az életünket –, és közben ne felejtsünk el szeretni! A két munkamódszer, amit velünk szemben alkalmaz, az elfogadás és az ösztönzés. Ezek nélkül a kommunikáció lehetetlen. Anélkül, hogy képesek és hajlandóak lennénk leereszkedni a másik szintjére. Anélkül, hogy megengednénk neki, hogy leereszkedjen a miénkre. 

Újra kell tanulnunk ezt a művészetet. Azt az erőt, hogy ne küldjük el a másikat valahová, bár megtehetjük, de ne küldjük oda! Ebben rejlik az erősek ereje. Abban a képességben, hogy el tudjuk viselni magunkat. És aztán másokat is. 

Karel Čapek 1924-ben Miért nem vagyok kommunista című értekezésében a kommunizmus buktatóira figyelmeztetett. Miután elolvastam, rájöttem, hogy ugyanezen okok miatt ma az is nehezére esne, hogy demokrata legyen. 

„A legfurcsább és legembertelenebb dolog a sajátos borúlátás. Minél rosszabb, annál jobb. (...) Gyűlölet, tudatlanság, alapvető bizalmatlanság – ez a kommunizmus pszichológiai világa; egy orvosi diagnózis szerint ez a kóros negativizmus.” Pontosan száz évvel ezelőtt Čapek azt írta: „A mai világnak nem gyűlöletre van szüksége, hanem jóakaratra, hajlandóságra, egyetértésre és együttműködésre; kedvesebb erkölcsi légkör kellene; úgy gondolom, hogy egy kis hétköznapi szeretettel és szívélyességgel még csodákat lehetne tenni.” 

Karel Čapek a „prágai kávéház” jellegzetes képviselője volt. De ugyanilyen jól tudott kilépni a buborékjából, hogy megismerhesse a hétköznapi embereket. Másokat, mint amilyen ő volt. Értette őket. Vissza kell adnunk a demokráciának az elveszített méltóságát. A fontosságát. Az érthetőséget. Ellenkező esetben egyre többen fognak valamilyen erős kéz alatt oltalmat keresni, egy erős kéz alá fognak behúzódni. A múlt század egyik izmusához. Nem a kommunisták lesznek a hibásak, sem a nácik vagy a szélsőségesek és a populisták. Azok mindig csak a demokraták alkalmatlanságának következményei, akik a negativitással és az állandó sértődöttséggel alakítják a demokráciát olyan hellyé, ahol nem lehet élni. 

A demokrácia számára a legjobb reklám az elégedett és boldog ember. Ezt kellene újra megtalálnunk. A saját érdekünkben. Az élet túl rövid ahhoz, hogy ne legyünk benne elégedettek és boldogok. Hogy ne szeressük benne egymást. 

A szerző a Plus 7 dní munkatársa