Mi lett mára a DAC-ból?

Azt is hallani lehetett, mit kiabálnak egymásnak a játékosok. Merthogy főleg kiabáltak – ahelyett, hogy futballoztak volna. Szombat délután a DAC–Aranyosmarót bajnoki mérkőzésen pályára lépő játékosok meg sem próbálták kiszolgálni és szórakoztatni a közönséget; nem nyújtottak semmilyen szolgáltatásbeli ellenértéket (játék, gólok, izgalom) az öteurós belépőért cserébe.

S akkor itt álljunk meg egy pillanatra: hányan is látták a szombati mérkőzést? Hivatalosan 1577-en. A valóságban azonban sokkal kevesebben. A mérkőzésen készült részletes fotódokumentációval bizonyítható, hogy a lelátókon – a második félidő közepén, tehát a meccs „legfrekventáltabb” időszakában! – összesen 701 néző volt jelen, a VIP-részlegben ülő személyekkel, az újságírókkal és a biztonsági szolgálat embereivel együtt (a B-középnek helyet adó „szemközti” tribünön például 133 személyt számoltunk össze). Hogyan, miféle marketingtrükkel lett ebből a hétszázból 1577? Rejtély.

***
A DAC-nak kétszer volt esélye arra, hogy a felvidéki magyarság szimbólumává váljon. Ezt a lehetőséget mindkétszer elszalasztotta. A nyolcvanas évek végén Dunaszerdahely volt az egyetlen magyarlakta város, amelynek élvonalbeli csapata volt, ráadásul az a DAC remekül szerepelt a csehszlovák első ligában, 1987-ben büntetőkkel legyőzte a Sparta Prágát a kupadöntőben, 1988-ban pedig a Bayern Münchennel meccselt az UEFA-kupában (idegenben 1–3, otthon 0–2). A „DAC” márkanév akkoriban egyértelműen túlnőtt a Csallóközön (lásd még Batta György, Poór Tibor vagy a Sidó Ferenc–Brányik Sándor szerzőpáros könyvét erről az időszakról), de ez a kivételes pozíció néhány évvel később, Csehszlovákia felbomlásával megszűnt – az önálló szlovák bajnokságban Kassa, utóbb pedig Rimaszombat és Szenc is képviselve volt.

Második esélyét 2008 őszén szalasztotta el a DAC, amikor némiképp váratlanul hat–hétezer ember kezdett Dunaszerdahelyen meccsre járni. Ehhez kellett egy élvonalbeli futballra éhező Csallóköz s egy közepesen erős játékoskeret, olyan futballistákkal, mint a szurkolók kedvencévé váló mátyusföldi Novota „Gólnélküli” János, az exfradista Pinte Attila vagy a kameruni Leo Kweuke, aki jelenleg a török Rizespor játékosa. S kellett egy szimbolikus jelenet is: a 2008. július 25-én játszott DAC–Trnava mérkőzésen egy nagyszombati drukker átrohant a pályán, és letépett a kerítésről egy magyar zászlót (nem maradt sokáig a birtokában). Az incidensnek aztán a szlovákiai és a magyarországi sajtóban is egyfajta szoft-háborús olvasata volt, a Szlovák Nemzeti Párt (SNS) sovinizmussal és etnikai provokációval vádolta a dunaszerdahelyi közönséget, és a DAC-stadion azonnali bezárását követelte. S bár a stadiont Anna Belousovová legnagyobb bánatára nem zárták be, a magyar zászlókat egy törvényrendelettel megpróbálták kitiltani a tribünökről (a DAC-drukkerek ugyanis a bajnoki mérkőzéseken magyar zászlókat lengettek, és a magyar himnuszt énekelték).

Az eufórikus hangulatot talán a Ružomberok elleni zártkapus hazai bajnokival lehetne a legjobban jellemezni: a stadionon kívül kétezer fanatikus DAC-szurkoló gyűlt össze, hogy odakintről is biztassa csapatát, amely a behallatszódó „Hajrá, DAC”-ból erőt merítve kettős emberhátrányban is győzni tudott 3–2-re, mámoros pillanatokat szerezve a kint rekedt szurkolóknak. A sikersztori Pinte Attila menesztésével kapott egy gellert, majd Kweuke is távozott, az addig egységes szurkolótábor több részre szakadt, a fergeteges „on tour” partik véget értek, a vezetőség pedig egyre gyakrabban volt kénytelen cáfolni a tartozásokról, kifizetetlen juttatásokról és pereskedésekről szóló híreket.

***
A szurkolók egyre hangosabban kérték számon a többségi tulajdonosokon a koncepciózus munkát, a profi utánpótlás-nevelést, a csallóközi identitás erősítését és az átgondolt jövőképet. A vezetőség válaszkommunikációja megfélemlítő jellegű volt: a biztonsági szolgálat embereivel eltávolíttatták a lelátóról a tiltakozó szurkolók transzparenseit, letépették még a „My city Dubai” mintájára készült „My city Dunaszerdahely” („Az én városom Dunaszerdahely”) feliratú drapériát is, az erről felvételeket készítő drukker fényképezőgépéből pedig kitöröltették a képeket. Ekkor történt (2009 májusában), hogy a sárgamellényesek elkobozták a „Magyar fiatalokat a csapatba!” feliratú transzparenst is – éppen akkor, amikor a DAC-tábor a pályán felsorakozó, nem sokkal korábban bajnokságot nyerő dunaszerdahelyi ifi csapatot éljenezte.

S miközben a város vezetősége a szerződésben foglalt kötelezettségek teljesítését követelte a klub többségi tulajdonosaitól (itt jegyezzük meg: az a szerződés ötven évre szól…), a DAC illetékesei „hírnévrontásért” feljelentettek két újságírót, s kivezettették a stadionból azokat a drukkereket, akik békés formában, pólókra írott üzenettel („Mohseni, Antal: game over!”) fejezték ki nemtetszésüket a klub működésével kapcsolatban (a hivatalos álláspont szerint ezek a drukkerek önkényuralmi jelképeket viseltek).

Így történt, hogy fokozatosan kiürült a dunaszerdahelyi lelátó. Nem azért, mert a DAC több mint száz éve íródó történetében a mostani klubvezetés alatt fordult elő először, hogy a csapat magyar játékos nélkül állt ki egy bajnoki mérkőzésre (2010 márciusában a Zsolna ellen, odahaza), bár ez is szimptomatikus. S nem is azért, mert a csapat gyenge játékosokból állt. Hanem mert a drukkerek – akik közül sokan már a nyolcvanas években is ott voltak minden egyes meccsen – nem érezték magukénak ezt a DAC-ot. Hiányolták a pozitív aurát, a lokálpatriotizmust, a hagyományok tiszteletét, s mindenekelőtt a párbeszédet. Ez a DAC nem szólítja meg a csallóközi embereket, nem kínál azonosulási mintát.

A szurkolók ugyanis nem a futballistákkal, s nem is a csapattal azonosulnak, hanem sokkal inkább a csapat által közvetve reprezentált értékekkel. A DAC meccseire 2008 őszén sem azért jártak annyian, mert olyan príma focit játszottak az innen-onnan összeverbuvált légiósok, hanem mert a szurkolás közösségi élménye révén kollektív kifejezést nyert a különböző jogszabályok (nyelvtörvény, zászlótörvény) által megtépázott magyar identitástudatuk.

***
A DAC klubvezetése a minap elutasította Nagy Krisztián és Poór Tibor akkreditációs kérvényét a hazai meccsekre, arra való hivatkozással, hogy az említett személyek „etikátlanul bírálják” a klubot. Ennél képtelenebb vádat nehéz elképzelni.

Poór Tibor, a Klikk-out magazin publicistája Retro címmel írt könyvet a nyolcvanas évek dunaszerdahelyi focijáról; lírai hangvételű etűdökben állítva emléket annak a kornak, amelyben a csapat- és klubvezetők még emberi hangon beszéltek, a játékosok pedig nem sportkocsival, hanem biciklivel jártak edzésre. Nagy Krisztiánnak pedig már a nagyapja, Nagy Sándor (a legendás „Stiri”) is a DAC-ban futballozott. Náluk elhivatottabb DAC-drukkereket nehezen találnánk.

Nagy Krisztián (aki korábban a Šport napi lapot, a Nitrianske novinyt és a SITA hírügynökséget tudósította a DAC meccseiről) volt az, aki önerőből, saját pénzét, szabadidejét és energiáját nem sajnálva létrehozta, s többedmagával üzemelteti a DAC négynyelvű (!), magyar, szlovák, angol és francia verzióban is elérhető „nem hivatalos” weboldalát (www.fcdac1904.com) – teljes archívummal, részletes meccsjegyzőkönyvekkel, adatbankokkal, beszkennelt újsághírekkel, régi fotókkal, interjúkkal, szurkolói fórummal és Poór Tibor aktuális meccskommentárjaival. (Ezzel szemben a klub hivatalos weboldala, a www.fkdac1904.eu évek óta nem frissül, az utolsó bejegyzés például 2011 szeptemberéből származik…)

Jobb helyeken a klubvezetők megköszönik az ilyen alázatos munkát, s megbecsülik azokat, akik a sziszifuszi feladatot helyettük is elvégezve precízen dokumentálják a klub múltját. Dunaszerdahelyen viszont nemcsak egy „köszönöm”-re, hanem még egy „jó napot”-ra sem méltatják őket, minősíthetetlen hangnemben kommunikálnak velük (ha egyáltalán), s megtagadják tőlük az akkreditációt.

Ezért kötelességünk nyilvánosan tiltakozni az őket ért méltánytalanság ellen. Ebben az esetben ugyanis a hatalmi pozíció olyan arroganciájáról van szó, amely a szurkolók száműzése után azt is meg akarja szabni – a kommunista rezsim módszereit leporolva –, hogy ki és mit írhat a DAC meccseiről…

***
A szombati nézőszám pedig nemcsak azt jelenti, hogy néhány száz szurkoló kiment a DAC élvonalbeli mérkőzésére. Hanem azt is, hogy további néhány ezer nem ment ki.

Itt tart ma a dunaszerdahelyi futball.