Akár világbajnok is lehetett volna az álmodozó NDK-s labdarúgó

Norbert Nachtweih a ’80-as évek egyik legsikeresebb játékosa volt: az Eintracht Frankfurttal megnyerte az UEFA-kupát, a Bayern Münchennel pedig négyszeres német bajnok lett. 1976-ban menekült el Kelet-Németországból, hogy a Bundesligában újra felépítse magát. Németországban most jelent meg önéletrajzi könyve „Világok között – egy német-német futballsztori” címmel. 

Norbert Nachtweih 1957. június 4-én született Sangerhausenben. Hatévesen a BSG Motor Sangerhausennél kezdett el focizni, majd ifjúsági szinten a Traktor Polleben és a Mansfeld-Kombinat Eisleben következett. A tehetséges középpályást 1971-ben a hallei HFC Chemie szerződtette, 1974–76 között 35 meccset játszott a legfelsőbb osztályban, és két gólt szerzett.

Közben szerepelt a keletnémet U18-as, majd U21-es csapataiban, két mérkőzést kapott a B válogatottban is. Elmondása szerint 18 évesen, 1975-ben kapott egy olyan lökést, amely váltásra serkentette: az NDK ifjúsági labdarúgó-válogatottja meghívást kapott egy svájci tornára. A tiszta kék ég, a zöld rét, a hegycsúcsok ragyogó fehérsége teljesen lenyűgözte.

„Ott minden tele volt színekkel, míg otthon minden unalmas és szürke volt” 

– emlékezett vissza. 

1976. november 16-án, a keletnémetek Törökországba utaztak U21-es Eb-selejtezőre, Nachtweih pedig jóbarátjával, a kapus Jürgen Pahllal kihasználta a lehetőséget és a bursai mérkőzést követően megszökött, és Isztambulon keresztül a Német Szövetségi Köztársaságba távozott.

Idegenvezető segítségével

Nachtweih és Pahl már tinédzser koruk óta a Bundesligáról álmodoztak. 

Állandóan azt néztük, számunkra ez volt a világ legerősebb bajnoksága, bámultuk a televízióban, minden sokkal gyorsabbnak és modernebbnek tűnt

– nyilatkozta a 67 éves egykori klasszis a Spiegelnek adott nagyinterjúban. 

A Bundesliga olyan volt számunkra, mint a mozi, abban reménykedtünk, hogy egyszer majd a nagyvásznon is hősök lehetünk. Mindig is nagy volt a szám, és mondtam Jürgennek, hogy egyszer majd megcsinálom. Aztán amikor eljött az idő, nem hátráltam meg.

1976 novemberében egy bursai szálloda bárjában Pahl beszélgetésbe elegyedett egy amerikai turistacsoport idegenvezetőjével. Nachtweih mellette állt, de alig beszélt angolul és egy szót sem értett. Pahl viszont igen.

Ha Jürgen nem lett volna ennyire elszánt, akkor nem csináltam volna meg

 – állította Nachtweih, akinek elbeszélése szerint sikerült az amerikai szobájába besurranniuk úgy, hogy a delegációból senki sem vette észre. Akkor ittak életükben először whiskyt, arról beszélgettek, milyen lenne Nyugaton élni. 

És akkor érlelődött meg a végleges döntés: le kell lépniük. A csapatnak másnap két órája volt az isztambuli bazárban, mielőtt hazaindultak Kelet-Berlinbe. Pahl és Nachtweih taxiba szállt barátjuk, Burkhard Pingel társaságában, akit megpróbáltak rávenni, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ám a futballista az utolsó pillanatban meghátrált, nem bírta volna elviselni, hogy soha többé nem láthatja a családját. 

Ahelyett azonban, hogy megdicsérték volna hűségéért, az állambiztonság lecsapott rá, kihallgatások végtelen sorát kellett elviselnie, börtönnel fenyegették, még a hadseregbe is besorozták. Annyira ellehetetlenítették, hogy 28 évesen be is fejezte az aktív labdarúgást.

Mint egy snassz kémregényben

Így a szökevények ketten maradtak, egy olyan szállodába siettek, amelyet friss amerikai ismerősük adott meg nekik. Előbb az Egyesült Államok, majd Nyugat-Németország konzulátusára vitte őket, és ezután soha többé nem látták. Nachtweih még mindig nem tudja, milyen szerepet játszott és ki is volt valójában. „Smith volt a neve, ez minden, amit tudok” – mondta, de nagy valószínűséggel egyszerűen álnévről volt szó.

Jöhetett a török hatóságok többórás kihallgatása: 

Még mindig emlékszem egy nagy bajuszú titkosszolgálati emberre. Annyit dohányzott, hogy a szivarfüstön kívül semmit sem lehetett látni a szobában

– mondta Nachtweih. Hozzátette, a kémregény-irodalom egyik legismertebb alakja, John le Carré sem mert volna olyan kliséket használni a műveiben, mint egy Smith nevű amerikai ügynök vagy egy bajszos, török titkos ügynök. 

Miután napokig Isztambulban ragadtak, annyira unatkoztak, hogy megszöktek a konzulátusról, hogy sétálhassanak a városban. Arra nem gondoltak, hogy ezüsttálcán tálalják fel magukat az NDK titkosrendőrségének. Szerencséjükre a Stasi éppen mással volt elfoglalva: a két futballista november 16-án menekült el, ugyanazon a napon, amikor megfosztották NDK-állampolgárságától a korszak ünnepelt zenészét, Wolf Biermannt, aki sokkal nagyobb névnek számított…

Éjszakai élet, alkohol, bordély

A disszidenseknek 14 hónapos eltiltást kellett letölteniük, mielőtt végre bemutatkozhattak a Bundesligában profiként. Amíg az Eintrachtnál a lehetőségre vártak, edzésekkel tartották magukat fitten, hétvégenként amatőr klubok ellen játszottak a Hessenligában és élvezték az új életüket. 

„19 évesek voltunk, persze, hogy elmentünk szórakozni, ezt bárki megtette volna” 

– mesélte Nachtweih, aki Pahllal együtt felfedezte a frankfurti éjszakai életet, az alkoholt, a lokálokat és a nőket. A Spiegel szerint a futball akkoriban más volt, mint manapság, a belvárosi bárokban folyt a pezsgő, ami teljesen normálisnak számított. 

A Frankfurt akkori edzője, Lóránt Gyula egyszerűen Nachtfalter (éjszakai lepke) néven emlegette, mint egy olyan embert, aki imád hajnalig mulatni. A hatszoros német válogatott, Ronny Borchers például a Disco Ronny becenevet kapta, arról pedig egy újságnak sem volt érdemes beszámolnia, ha egy futballista éjszaka megjelent egy bordélyházban, annyira megszokott volt. 

Aztán amikor letelt az eltiltás, egy félelmetes kaland vette kezdetét, az ezerlakosú Pollebenből induló Nachtweih pályafutása során olyan sztárokkal játszhatott, mint Uli Hoeness, Franz Beckenbauer vagy Zinédine Zidane. És egy ilyen kalandot el kell mesélni, így Mathias Liebing újságíróval közösen könyvet írt az életéről „Két világ között” („Zwischen zwei Welten”) címmel.

Még Nyugaton is figyelte a Stasi

Olyan karriert csinált, ami nem sokaknak adatott meg. Frankfurtban UEFA-kupát (1979–80) és Német Kupát (1980–81) nyert, a Bayern Münchennel négyszeres német bajnok lett (1984–85, 1985–86, 1986–87, 1988–89), nyert két Német Kupát (1983–84, 1985–86) és ott lehetett a pályán az 1986–87-es BEK-döntőben, amely végül nem a németek, hanem a Porto győzelmét (és Rabah Madjer szenzációs sarkazós gólját) hozta.

Életrajzírója, Liebing mégis „a nyolcvanas évek egyik elfeledett labdarúgójának” nevezte. A Spiegel riportjában azt írta, amikor Nachtweih egy lipcsei szálloda halljában ült, a szomszéd asztalnál lévő két FC Augsburg-szakember bevallotta, még a nevét sem hallotta korábban.

Közben a Stasi sem feledkezett meg róla, amikor a berlini fal leomlása után beleolvashatott a saját aktáiba, meglepő dolgokat talált.

„Az állambiztonság még Nyugat-Németországban is állandó megfigyelés alatt tartott. Még a frankfurti lakásomban is jártak, mert az aktákban megtaláltam Kerry kutyám fényképét. Még mindig kíváncsi vagyok, ki volt az. Biztosan valaki olyan, aki közel állt hozzám. Ez egy kicsit nyugtalanított. Ugyanakkor magunkra hagytak minket, talán azért, mert Jürgennel sohasem beszéltünk negatívan Kelet-Németországról. Mindig azt mondtuk, hogy a sport miatt és nem politikai okokból menekültünk el.”

Hogy mire vihette volna nemzetközi szinten, nem tudni, minden esetre a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) akkori szabályai szerint a nyugatnémetek nem számolhattak vele. Bár pontosan ezt sem tudni, hiszen keletnémetként csupán korosztályos szinten játszott.

„Franz Beckenbauer nagy rajongóm volt. A Bayernnél töltött idő alatt időnként ott volt az edzéseinken. Klaus Augenthalernek akkoriban porckorongsérve volt, így liberót játszottam a Bayernben. De 1989-ben elmentem Franciaországba, ha maradtam volna, Franz minden bizonnyal behívott volna a válogatottba. Igaz, a FIFA alapszabálya még mindig nem volt egyértelmű, hiszen az NDK-ban az utánpótlás-válogatottban már játszottam” 

– emlékezett vissza a könyvében.

Pedig fénykorában – 1978 és 1990 között – biztosan segíthetett volna a válogatotton, amely ezalatt Eb-t (1980) és vébét (1990) nyert, Eb-elődöntőt játszott (1988) és kétszer eljutott a világbajnoki döntőig. Ki tudja, ha ő játszik, lehet, 1982-ben és 1986-ban sem éri be ezüstéremmel a nemzeti csapat.

Van, akinek sikerül, van, akinek nem

„Nachtweih és Pahl szökése nem jelentett számunkra extra motivációt, de megmutatta, hogy lehetséges” 

– nyilatkozta velük kapcsolatban Dirk Schlegel, aki 1983. november 2-án, a későbbi Hertha-játékos és -edző, Falko Götzcel együtt disszidált. Nem is akárhonnan, hanem a keletnémet titkosrendőrség futballklubjának, a korszak legjobbjának számító BFC Dynamónak belgrádi BEK-meccséről léptek le – összejátszva a helyi nyugatnémet nagykövetség embereivel.

A két csillag kezdettől abban bízott, hogy a Bajnokcsapatok Európa-kupája miatti külföldi utak lehetőséget adnak a disszidálásra, de az első fordulóban a luxemburgi bajnok Jeunesse Esch otthonában bárhová mentek – szállodába, ebédre, edzésre, a stadionba –, mindig együtt mozogtak velük a Stasi emberei. 

Jött a második forduló, és a sorsolás szeszélye folytán a jugoszláv Partizan következett. Egy baráti, szocialista országban már kevésbé tartották kockázatosnak a szökést, lazult a fegyelem, ezt használták ki Schlegelék, akik egy városi szabadprogram során egy hanglemezbolton keresztül menekültek el. 

De nem mindenki járt szerencsével: a legtragikusabb eset Lutz Eigendorfé, aki 1979-ben hagyta ott a Dynamo Berlint, majd Nyugatra menekülve szándékosan kereste a nyilvánosságot, hogy támadja az NDK rendszerét. 1983 márciusában, nem sokkal azelőtt, hogy Götznek és Schlegelnek sikerült megszöknie, Eigendorf rejtélyes körülmények között autóbalesetben meghalt. A mai napig az a hír járja, hogy a Stasi gyilkolta meg.

„Ez is egy tanulság volt számunkra, hogy a szökés után ne mondjunk semmi politikai dolgot a nyilvánosság előtt” 

– mondta Falko Götz. Nachtweih úgy fogalmazott: 

„Sohasem kritizáltam az NDK-t, nagyra értékelem, hogy ott neveltek fel, sokat köszönhetek az országnak.”