Mi a fontosabb: a futballstadion vagy a kórház?

Anglia a futball bölcsője? Legyen. Akkor viszont Brazília a futball spirituális otthona. Ha van nemzet, amelynek történelmét futballisták írták, az a brazil. Amikor Pelé visszavonult, akadt néhány szurkoló, aki átszerkesztette volna a naptárakat; véleményük szerint ugyanis Pelé színrelépésével új időszámítás kezdődött. S most ezek a brazilok az utcára vonultak, és hangosan tüntetnek – egyebek között a költséges stadionok és a jövő nyári futballvébé ellen. Fura, nem? Nos: nem. A legkevésbé sem fura. A brazilok továbbra is szeretik a focit, csak éppen felelőtlenségnek tartják, hogy az állam kórházak és iskolák helyett futballstadionokat épít. Mert bár a nyugati civilizáció hanyatlását prognosztizáló társadalomtudósok az erőforrásokban bővelkedő Brazíliát – Kínával, Indiával és Oroszországgal egyetemben – az új gazdasági szupernagyhatalmak egyikeként emlegetik, a 200 milliós dél-amerikai országban a lakosság egyötöde (mintegy 40 millió ember) még mindig a szegénységi küszöb alatt él. Minden brazil nagyvárosnak megvan a maga nyomornegyede, amit a szakirodalom viskófalunak (favela) nevez. A romantikus színezetű kifejezés ne tévesszen meg senkit: a viskófalvak a bűnözés melegágyai; a szűk sikátorok világát nem az állam, hanem a drogmaffia ellenőrzi. Ezekben a brazil nyomornegyedekben közel 12 millióan tengetik életüket, s nem értik, az állam miért a hipermodern stadionokra, nem pedig az ő életkörülményeik javítására költi a pénzt. A jövő évi futballvébé egyik helyszínén, Fortalezában előfordult, hogy egy mélyszegénységben élő anya 20 euróért kínálta eladásra saját gyermekét. Ugyanebben a városban 200 millió euróból épült futballstadion… (Ennyi pénzből meg lehetett volna oldani az összeeszkábált kunyhókban és pléhkalyibákban élő fortalezai szegények lakhatási gondjait.) De ahogy az már lenni szokott, az embereket nem a társadalmi igazságtalanság felismerése vezette ki az utcára. A tüntetések – hangozzék ez bármilyen különösen – tíz cent miatt kezdődtek. A tömegközlekedés ára ugyanis Rióban 90 centről (helyi pénzben: 2,75 realról) kerek 1 euróra (2,95 realra) emelkedett. Ez a tíz cent hozta működésbe a tömeg védekező reflexeit, és startolta el az utóbbi évtizedek legnagyobb brazíliai tiltakozáshullámát, hatalomellenes jelszavakkal, lángoló autókkal, könnygázfelhőkkel és gumilövedékes oszlatásokkal.  A „brazil kérdést” a közép-európai országok is feltehetik maguknak: vajon a gazdasági válság idején, amikor az egészségügyre, az oktatásra és a kultúrára nem jut elegendő pénz, van-e értelme milliárdokat költeni stadionfejlesztésre? Magyarországon a következő három évben 19 stadiont újítanak fel, esetenként minimum 600 millió, maximum 2 milliárd forintból. A Hallgatói Hálózat kimutatásai alapján a debreceni stadionra elkülönített 11,5 milliárd forintból 1100 orvost lehetett volna kiképezni. A kérdés tehát úgy hangzik: vajon mi a fontosabb számunkra, egy jól működő kórház, vagy egy ürességtől kongó, kihasználatlan futballstadion, amelyben a foci nevű játék torz, manipulált változata zajlik? Szlovákiában a Fico-kormány szintén megszavazta a nagyszabású stadionrekonstrukciós programot, amely mintegy húsz várost érint. A tanárok fizetésére nincs pénz, a stadionokra van pénz. Az ilyen presztízsberuházás persze mindig kifizetődő, a látványsport ugyanis ideális közvetítő közeg a jelszavakban kommunikáló politikai propaganda számára. A képlet viszonylag egyszerű: aki felkarolja az élsportot és stadiont épít, az a saját népszerűségét is jelentősen növeli. S hogy mi ezzel a gond? Az égvilágon semmi. Azt leszámítva, hogy az állam nagyrészt a mi pénzünkből építi azokat a futballstadionokat. A te adódból, az én adómból.  Brazíliában egymillióan vonultak az utcára csütörtökön. Azt skandálták, egy tanár többet ér, mint Neymar; egy kórház pedig fontosabb, mint egy stadion. Eretnek felvetés egy futballfüggő sportújságírótól, de azt hiszem, a tüntetőknek igazuk volt.