Mi a búbánatnak?

KISS TIBOR NOÉ

Arányérzék és némi empátia, ez hiányzik, de nagyon. Ami pedig van: dagonyázás a sárban, a magyar ugaron.

Itt van például a londoni olimpia, ahol sportolóink kiválóan szerepelnek. Nem csak az aranyosok, a világ kedvence lett Jakabos (az úszó), az országé pedig Harcsa (a bokszoló). De nekünk ez is kevés az örömhöz, nekünk mindenről a politika jut eszünkbe, nekünk Mohács kell, tragédia, dráma.

Kellenek árulók. Gyurta Dániel aranya után egy minősíthetetlen színvonalú blogbejegyzés meg is találta az antimagyarokat, Aczél Endre és Magyari Péter személyében. Az egyik írt néhány hülyeséget, a másik pedig egy vicceskedő cikket, amit sokan komolyan vettek, ennyi. Ennyi lenne, de nem: ők máris antimagyarok. Pedig az antimagyarozók inkább példát vehetnének a britektől, akiknek az öniróniájától (lásd: Mr. Bean az olimpiai megnyitón) eleinte mindenki el volt ájulva Magyarországon. Vagy megtanulhatnának olvasni, szöveget értelmezni. De az is elég, ha nem csúsztatnak szándékosan.

Gyurta Dani egyébként hiába nyilatkozta azt, hogy az utolsó tíz méteren az édesanyja adott neki erőt, rá is lecsapott a politika. Elterjedt, hogy Gyurta a versenyre készülve a magyar nemzeti rapper, Fankadeli számait hallgatta. Az egyik oldalon ettől azonnal hőssé vált, mások fanyalognak – véleménye megint van mindenkinek. Mert különben kit érdekel, hogy milyen zenét hallgat Gyurta? Nagy úszó, nagy sportember. A zenei ízlése magánügy, emiatt magasztalni vagy támadni politikai szűklátókörűség.

Az antimagyarokra vadászóknak különben jobb célpontot ajánlunk, Bochkor Gábort, aki sokadszor bizonyította kültelki tahó mivoltát. Bochkor Szilágyi Áron kardvívó aranyát elcsukló hangon, sírva kommentáló riporternőbe kötött bele. „Két pofon, és elengedem, na, most beszélhet” – ez ám a recept elérzékenyülés ellen. Ez a sikeres magyar férfi, ez a hencegő, nagyarcú macsó az ország egyik legnépszerűbb rádiós személyisége, két hét múlva ismét ő lesz a címlapokon.

De ne reménykedjünk, még Bochkort is alul lehet múlni. A Magyar Hírlap jegyzetírója szerint egyenes az összefüggés egy ország mentális állapota és az olimpián szerzett aranyak száma között. „Nyilván nem téved, aki azt mondja, a pekingi sovány siker a Gyurcsány-éra általános depressziójának tükre volt. És London? Mintha már nem lennénk depressziósak. Így érthető tehát, miért fanyalogtak a magyar aranyakon a ballib celebek” – írja a lap szerzője. Nyilván érthető. Ezek alapján ki vitatná, hogy Magyarország legvidámabb éve az volt, amikor sportolóink 16 aranyéremmel, az éremtáblázat harmadik helyét megszerezve utaztak haza Helsinkiből. S hogy ez melyik év volt? 1952.

És akkor – az olimpiát feledve – arról már ne is beszéljünk, hogy mit kapott (és milyen stílusban) a baloldali/liberális sajtótól Tamás Gáspár Miklós, aki kiállt az Orbán Viktort kritizáló Sólyom László mellett.

Ne is beszéljünk, ne is írjunk róla: így. Annyira búbánatos.

A szerző magyarországi publicista