Memento mori

A 21. század pedig megtanította velünk azt is, hogy ne is foglalkozzunk vele – mert az emberek többsége nem is akar foglalkozni olyan dologgal, ami pár percnél több gondolkodást igényel. A halál eltávolodott tőlünk, szinte nem is látjuk: a vanitas már nem mond nekünk semmit, az elmúlás csak érzelmi zsarolás, vagy egy hashtag a közösségi oldalakon. Ha emlékezünk is a halálra, azt az élők kikezdhetetlen gőgjével és biztonságával tesszük. Hazudjuk, tagadjuk a halált – épp ezért maradunk sokszor annyira egyedül a halálos ágyunkon. Mert nincs, aki felvállalja velünk ennek terhét.

Pedig nem lehet szarkasztikusan, cinikusan, tisztes távolságból vagy a tévé képernyőjén keresztül bámulni a halált mindörökkön örökké. Ha valami, az elmúlt öt év megtaníthatott minket, európaiakat minderre – de nem tanított. Hiszen az emberek többsége behunyta a szemét, és tüskéket növesztett, mikor Európa kapujához érkeztek azok, akik testközelből tapasztalták a halál iszonyatát, és babonás vén szipirtyókként hányták magukra a keresztet, mert azt hitték, azok az emberek magukkal hozták a halált a batyujukban. Ugyanígy hunyják most be a szemüket és növesztenek tüskéket azok is, akik elbagatellizálják a koronavírus-járványt. Akik hőbörögve kikérik maguknak a maszkhordást, akik „nem akarják a DNS-üket adni” a háttérhatalomnak (holott egyébként a Facebook-profiljukról még az is kiderül, amit jóérzésű ember egyáltalán nem akar tudni). Akik kinevetik a felelősségteljesen viselkedőket, alufólia-sisakosnak nevezve őket, és lángoló gyűlölettel viseltetnek mindenki iránt, akiben „covidiótát” látnak. Ezek az emberek nem emlékeznek a halálra. Nem érdekli őket az a végtelenül fájdalmas harc, amit azok vívnak, akik emlékeznek rá, legyen az haldokló, beteg, orvos, nővér, politikus, gyermekét féltő szülő, vagy szüleit féltő gyermek. Ezek az embereket csak akkor érdekli a harc, ha nincs tétje, ha a tévében megy, és villan közben egy-két mell is. Pedig van az úgy, hogy a villám közvetlenül mellettünk csap le. Az egyik percben még él az ember, a másikban pedig már küzd az életéért. És ha elveszíti a harcot, nem marad más, csak a csend és üresség. A közlekedési baleset helyszínén maradt táska magánya, amibe reggel még a tulajdonosa tette a dolgait. Az üres ágy magánya, amelyen az imént még egy meztelen, lélegeztetőgépre kapcsolt ember feküdt. A régi ruhák magánya, a félig elolvasott könyvek magánya, a félbehagyott mondatok, a „majd holnap találkozunk” magánya, a „szám nem kapcsolható” magánya. A halál köztünk van, már régen felnyílt a negyedik pecsét. Köztünk van, megváltoztathatatlanul, átragyogva a számok hideg, bagatellizáló racionalitásán. És nem félnünk kell tőle, hanem emlékeznünk rá.